Ai no Kusabi - Második kötet: Végzet ~ 5. fejezet
Ötödik fejezet
A férfi csodálatos aranyhaja már önmagában
tanúbizonysága volt kivételezett társadalmi osztályának és az elit legmagasabb
köreihez való tartozásának. Szúrós tekintete és istennek tetsző arca egyfajta
megfoghatatlan méltóságérzetet fontak köré. A pillantásában megbújó tekintély
hatására az embereket elfogta a remegés.
Mély, hűvös hangja kegyetlenséggel volt
tele, s minden nehézség nélkül zúzta össze Riki büszkeségét. A fiú egyenesen
úgy vélte, hogy a férfit magának az Ördögnek a szarából gyúrták ki. Riki semmit
sem tudott róla azon kívül, hogy egy tanagurai Blondie volt. Még a nevét sem.
Természetesen, ha majd belehalt volna a
kíváncsiságba és időt szakított volna rá, hogy utána járjon, valószínűleg
nagyon meglepődött volna rajta, hogy milyen könnyen a keresett információkra
bukkanhatott volna. Ám még most sem volt biztos benne, hogy tudni akarta-e vagy
sem.
S ez nemcsak abból fakadt, hogy savanyúan
mogorva volt a kiállt kínszenvedés nyomán.
Többet tudni – mégha az csak a neve is
lett volna – azt jelentette volna, hogy csak méginkább a férfi bűvöletébe esik.
Az volt az igazság, hogy elég volt épphogy csak a Blondie-ra gondolnia, és az
agya teljesen eldurrant.
A fekete piac a legjobbat hozta ki belőle,
s Riki számára annak az éjszakának az emléke volt lelkének egyetlen megalázó
szennyfoltja. Nem akart többé rágondolni. De akkor meg miért volt, hogy mikor
végre alkalma nyílt és hátra dőlve ellazulhatott két munka közt, az a metsző
arckifejezés ott birizgálta gondolatainak küszöbét? Megjelenve lelki szemei
előtt úgy, mintha az agyába vésődőtt volna?
A fájdalom majdnem oly csekély volt, hogy
akár figyelmen kívül is hagyhatta volna; ám az a fekélyesedő fajta, s a
gyulladás csak nem akart lohadni. Ilyenkor a fiú öntudatalanul is a
nadrágzsebébe nyúlt és fogait csikorgatva ragadta meg az ott lapuló
kulcstartót. Az ujjbegyei szorításában lévő tárgy az az aranyérme volt, melyet
aznap a férfi elmenőfélben odadobott neki.
„A
visszajáró a hallgatási pénzből, melyet rámtukmáltál.” – volt az, amit
Rikinek mondott volt. A fiú arra gondolt, hogy a csatornába hajítja, vagy ami
még jobb, ráveszi Zach-ot, hogy kemény pénzért adjon túl rajta. Ám valami okból
kifolyólag ragaszkodott hozzá; soha azelőtt még nem látott semmi ehhez
foghatót, s fogalma nem volt róla, hogy valójában mennyit is érhetett.
Ezenfelül nem akarta, hogy Zach éles szeme
firtatni kezdje az eredetét. A végén aztán elvesztette az ösztönzést rá, hogy
megszabaduljon tőle. Más lett volna, ha egy jól kis megharcolt bandaháború
maradványa lett volna. Hogy miért tartotta mégis meg személye ily alapszintű megaláztatásának
eme szimbólumát, rejtély volt a számára.
Azzal, hogy a futármunka az ölébe hullott,
hogy találkozott Katzéval, s hogy a saját szemével láthatta a Sebhelyes arcú
miféle életet teremtett magának – Riki nem is figyelt erre a megalázó érmére.
Bár néha beléhasított a gondolat, hogy talán figyelmeztetés gyanánt tartotta
meg, emlékeztetőként rá, hogy milyen ostoba egy kölyök is volt.
Ám még így is olyan érzése volt, hogy
szalmaszálakba kapaszkodik.
-
Ez teljesen el van baszva! –
szitkozódott magában az érmét az ujjai közt forgatva, majd feltartotta a
fénybe. Nem volt benne semmi különleges a szemkápráztató aranymintát
leszámítva, melyhez sohasem tudott igazán hozzászokni.
- Tán valami címernek, pecsétnek vagy mifenének
szánták?
Riki hatalmasat sóhajtott mikor ráébredt,
hogy olyan erővel bámulja, mintha még sosem látta volna.
Ahogy ezt tette, futártársa, Alec egy
székbe vetette magát.
- Hé,
milyen szép kis csecsebecséd van neked ott – nézett Rikire, szemei rejtve soha
el nem maradó napszemüvegének lencséi mögött. – Hogy tettél rá szert?
Alec nem azért kérdezte, mert mintha
annyira rohadtul bele akarta volna ártani magát az ő dolgaiba. Ezúttal
egyszerűen csak kíváncsi volt... vagy legalábbis Riki így ítélte meg a férfi
hangszínéből, képtelen lévén rá, hogy a szemüveg takarásában megbúvó
arckifejezésből olvasson.
Őszintén szólva, Riki igencsak
visszataszítónak találta, hogy ilyen elsötétített lencséken keresztül
vizsgálják. Képtelen volt megmondani, hogy Alec merre és mit néz. Arról nem is
beszélve, hogy az ő érzelmei nyitott könyv voltak a másik számára, míg Alec
egy egyoldalú tükör mögül figyelte őt. Bosszantó volt, főleg mivel ő volt a
partnere.
Mikor Katze összepárosította őt Alec-kel,
Rikit nem érdekelte, hogy ki lesz a társa. Az egyetlen dolog ami az idegeire
ment az az volt, ahogyan a férfi azon a sötét pár szemüvegen keresztül nézte
őt. Riki magán érezte Alec tekintetét, de nem látta a szemeit, s a rosszbaj
kiverte őt ettől.
Hogyha ennek hátterében valami testi
fogyatékosság állt, ami miatt a másik kénytelen volt szemüveget viselni, az egy
dolog volt. Ettől az esettől eltekintve viszont, ha szemtől-szembe találkozott
valakivel, szeretett az illető szemébe nézni mikor az hozzá beszélt.
- Mondd
csak, Alec. Divatból viseled te azt a szemüveget? Vagy valami baj van a
szemeddel?
Arra alapozván, ahogyan mostanáig jócskán
kivette a munkából a részét, Riki úgy gondolta, hogy nyugodt szívvel egyenesen
tisztázhat bármily kettejük közt felmerülő kétséget vagy aggodalmat.
- Miért
kérdezed?
-
Nem szeretem nem tudni, hogy merre nézel, amikor rajtad van. Ha totál
létszükséglet, akkor nincs mit tenni, de ha nem, akkor jobb szeretnék a
szemedbe nézni miközben hozzád beszélek.
Alec egy ideig nem válaszolt, majd
felvillantott egy halvány mosolyt.
- Te
tudtad, hogy én karini vagyok?
-
Nem.
-
Nyilvánvalóan nem. Máskülönben nem mondtál volna ekkora hülyeséget.
Riki egy pillanatig visszatartotta a
lélegzetét azon tűnődve, hogy vajon nem-e lobbantotta haragra Alec-et. Mostmár
nem tudta visszaszívni a szavakat, tehát az egyetlen megoldás az maradt, ha
tovább firtatja a dolgot.
- Szóval
az, hogy te karini vagy mifene vagy olyan rosszat jelent?
-
Nem. Nekem az a véleményem, hogy van vér a pucádban, amiért a szemembe
akarsz nézni – hajolt keresztül Alec az asztalon beszéd közben, míg orruk márcsak
pár centire volt egymástól. – Tényleg akarod látni?
A
kíváncsiság hirtelen hulláma felülkerekedett Riki idegességén.
- A kariniak szemében van valami furcsa?
Alec tekintete rejtve maradt a vastag
lencsék mögött.
- A francba, csak nem változtat kővé vagy mi a
fene – tűnt felrémleni Rikiben egy ősrégi mitológiai történet valami hasonlóról.
-
Hagyd abba ezt a fellengzést nekem és vedd már le őket.
Alec visszaült a székébe és hátradőlt,
majd unottan szívott egyet az orrán.
-
Heh. Akárcsak egy kölyök. Neked elvileg most remegve, tűkön kéne ülnöd
az idegességtől, de tévedtem, mikor azt hittem, hogy egy magadfajta majd
ilyen lányos módon fog elszórakoztatni.
Eltelt egy pillanat, ami alatt Riki néma
döbbenettel kapkodott levegő után. Mikor már nem bírta tovább, futártársára dörrent:
- Alec!
A férfi lekapta a szemüvegét.
- Jól
van már, jól. Bocsi, amiért megvárakoztattalak – mondta egy száraz mosoly
kíséretében, s Rikire emelte a tekintetét.
A fiúnak torkában akadt a meglepett
kiáltás. Alec macskaszerű szemeinek függőleges írisze vörös színnel sugárzott.
Skarlát tekintet. Összesűrűsödött karmazsin vércseppekkel berakott ékszerpár.
Ghil arca villant fel előtte a régi időkből, s remegés szúrt a szívébe.
„Sajnálom,
Riki. Én mindent megtettem. Mindent. Sajnálom...”
S mintahogy hajlamos volt rá mindannyiszor,
mikor felidézte azt a vékony, szellemszerű hangot, Riki tágra nyitotta
túláradó, sötét szemeit és Alec-re meredt. Hogy lehetett mindez lehetséges?
Annak ellenére, hogy nem volt ínyére ha ernyőzött tekintetek figyelték, rá
kellett jönnie, hogy kissé megkönnyebbült attól, ahogy Alec a színezett lencsék
mögé rejtette karmazsin pillantását. Emlékeztette rá magát, hogy nincs ideje
szentimentális érzelgősségbe merülni, mely oly távol is állt tőle.
Ám ami Riki számára igazán meglepő volt
ebben az adott pillanatban az az volt, hogy a gondtalan, minden hájjal megkent
Alec – ki mindig hű maradt nagydumájú, kötetlen modorához – milyen komolyan meg
volt rökönyödve.
- Most
mi olyan nagy ügy?
-
Az nem... Az nem egy Auróra-érme?
-
Auróra? – visszhangozta Riki szemeit résnyire összehúzva.
Azelőtt még sosem hallotta ezt a szót.
- Hogy...?
Azt akarod mondani, hogy nem tudod, hogy mi az?
A szemüveg takarásában Alec tekintete oda-vissza
járt Riki és az érme közt. Egy pillanatra némaságba zuhant.
-
És most ez. Ki-ba-szot-tul hi-he-tet-len – eresztett meg egy színpadias
sóhajt.
- Most miért van úgy oda? – töprengett
Riki. – Ez csak valami hülye érme, nem?
-
Hát, számomra is ez az első alkalom, hogy egy igazit látok, úgyhogy
aligha vagyok abban a helyzetben, hogy megszólhassalak emiatt. Arról már nem is
beszélve, hogy ez egy olyan világ, melynek egyikünkhöz sincs semmi köze.
-
Szóval mi a franc is ez? – követelte Riki.
Alec célozgatása és az, ahogy erről az
egészről beszélt kezdett az idegeire menni.
-
Az Auróra-érme egy ölebérme. A Pet-ek fizetőeszköze. Egyszóval, az a
pénznem, amit kizárólag az ölebek használnak.
Egy hosszú másodpercig Riki a hallottakat
emésztette, majd szótlan visszavágásként szeme tágranyílt. Pet-valuta? Ez több, mint váratlan volt. Érezte, ahogy a szó – az a
fajta, mellyel agya azelőtt még sosem találkozott – flippergolyóként pattogja
körbe a koponyáját.
A világ kifehéredett, mintha szemei előtt
stroboszkóplámpa robbant volna. Az arcán állandóan ott virító pimasz kifejezés
egy szempillantás alatt úgy eltűnt, hogy csintalan sármjának mégcsak hírmondója
sem maradt. Arckifejezése ezer szónál is ékesebben beszélt.
Alec hüledező tekintettel bámult rá. S
ekkor, tán egy agyán átfutó gondolat hatására, halvány mosoly ült ki az ajkára.
- Ez
a neve, de mivel olyannyira le van szűkűlve a felhasználási köre – ki és hol
használhatja –, igazából nem nagyon van váltóértéke a bevásárlónegyedekben. Az
ölebérméket inkább csak amolyan szimbólikus értékű zsetonként tartják számon.
A magyarázat fejére mért kemény
ütéssorozatként hatott a fiúra.
- Az a szemét állat – Riki érezte, ahogy a
vér kifut az arcából. – Pet-valuta.
Soha nem hitte volna, hogy ilyesmi létezhet
a világon.
- Tehát
amolyan játékpénzről van szó? – kérdezte minden önuralma ellenére is pengévé
élesedő hangon.
-
Nem, nem teljesen.
-
Akkor meg? Egy érme, aminek nincs váltóértéke? Mégis mi a franchoz
kezdesz vele? – mondta félig bőszülten, s miközben Alec-re meredt, tekintetében
vészfelhő villogott.
A férfi megvonta a vállát.
- Nem
olyan értelemben használják, mint ahogy a pénzt szokás – felelte őszintén. –
Amolyan státusz szimbólum értéke van; annak bizonyítéka, hogy olyan rohadtul
gazdag vagy, hogy megengedhetsz magadnak egy ölebet.
- Amolyan státusz szimbólum értéke van? –
ismételte magában Riki undorodva.
Ellenszegülve a kísértésnek, hogy
felidézze annak a férfinak – a gazdagság és a hatalom megtestesülésé-nek – az
arcát, tudtán kívül is grimaszolni kezdett.
- Ami
pedig azt illeti, hogy mennyit ér, hát a fanatikus gyűjtők adják-veszik őket
egymást közt, egyedül a mintázatuk értéke alapján. Az adott darabtól függően,
egész szép summát is kérhetnek értük.
-
Ja, az idióták – köpte Riki méreggel átitatott hangon.
Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy mi
értelme volt létrehozni egy valójában semmi fizetőértékkel nem rendelkező
egyedi pénznemet, csakhogy az ölebeket „zsebpénzzel” lássák el. Vagy hogy hogyan
létezhettek olyan őrültek, akik szívesen váltak meg valós pénzüktől, csakhogy rátehessék
a kezüket ezekre.
Alec mintha csak tudatában lett volna Riki
legbelsőbb gondolatainak, folytatta a magyarázkodást:
- A
rendszer úgy van kitalálva, hogy a pénz körbe-körbe jár, és a végén megint
újból a gazdagok kezébe jut vissza. Ahogy a mondás is tartja, ha nem
dőzsölhetsz úgy, ahogy akarsz, akkor nem is vagy igazán pénzes – mosolygott
önelégülten a szája sarkából.
- A
nálad lévő Auróra-érme az Eos-i tenyésztesű ölebek számára készült. Szinte soha
nem is kerülnek forgalomba. A gyűjtők ölni tudnának értük. Nem tudom, hogy miként
sikerült a birtokába jutnod egynek, de tedd fel egy internetes aukcióra és nem leszel
híján az érdeklődő vásárlóknak. Szép kis sörrevalóra tudnál szert tenni.
-
Eos... Nincs valami köze Tanagurához?
-
Te most viccelsz velem? Eos az a hely Tanagurában, ahol az elitek élnek.
A Palota-torony. Hé, a vésett minta itt ugyanaz, mint Tanagura zászlaján. Arról
már nem is beszélve, hogy maga a lánc huszonnégy karátos aranynak tűnik. Ettől
nemcsak a legádázabb gyűjtők szeme csillanna fel.
Alec nagy szakértelemmel locsogott tovább
arról, hogy az Auróra-érme féle tárgyak miféle értékkel is bírhatnak, de az
általa mondottaknak mégcsak fele sem hatolt el Riki dühhel elöntött agyáig.
- Az a rohadt szemét így akarta a pofámba
dörzsölni! – őrjöngött magában.
Bánj valakivel szemét módon, úgy mintha
csak merő játékszer lenne, majd a végén – mondván, hogy ez „a visszajáró a
hallgatási pénzből” –, vess oda neki egy zsetont, melyről tudod, hogy fizetőeszközként
nincs semmi értéke.
- Mégis
mennyire kell átbasznod valakit ahhoz, hogy jól érezd magad tőle? A picsába!
– fortyogott a fiúban a harag.
„A
nyomornegyed szemetét ugyanabban a bánásmódban kegyeskedem részesíteni, mint
egy tanagurai ölebet. És te még mindig nem örülsz?” – villantak fel érzékei
előtt ezek a mélyen a lelkébe vésődött és fagyos, csúfondáros nevetéstől
terhes szavak.
A
kurva életbe!
Mintha csak émelygés kerülgetné, Riki
összeszorította remegő ajkait.
A
kurva életbe!!
A torkában feltámadó szitkok égették a
nyelvét. Mégcsak elképzelni sem tudta a megaláztatást, ami abban az esetben
érte volna, ha megkéri rá Zach-ot, hogy adjon túl az érmén.
A
kurva életbe!!!
Az agya majd eldurrant.
- Hadd legyek világos, seggfej. Ha legközelebb
találkozunk, nem számít, hogy hol és mikor, elkapom a grabancodat –
tombolta magában, habár legnagyobb valószínűséggel legközelebb akkor fognak csak
összefutni, mikor majd piros hó esik felfelé.
Ennek ellenére Riki képtelen volt megállni,
hogy dühtől ordítva ne rázza az öklét.
Alec-nek fogalma sem volt róla, hogy mi is
történik. Riki a beszélgetés kellős közepén némaságba zuhant, majd valami
apokaliptikus dühkitörés szélén állva a fiú majdnem agyvérzést kapott ott
őelőtte.
- Nyugi fiú, csak nyugi – vett egy mély
lélegzetet. – Nehogy kiborulj nekem,
amikor még dolgunk van.
Megtartván magának a tanácsot, lassan
kiengedte a levegőt azon tűnődve, hogy vajon mi akaszthatta ki Rikit ennyire.
Ettől aztán bárki fejfájást kapott volna.
A kölyök a nyomornegyedből dolgozta fel magát és mindenkire ugyanazzal a kemény, érzelemmentes tekitettel nézett. Katze cirka három hónappal korábban párosította össze őket. Akkor azon a napon, Alec biztos volt benne, hogy rájárt a rúd. Egy hatalmasat sóhajtott.
A kölyök a nyomornegyedből dolgozta fel magát és mindenkire ugyanazzal a kemény, érzelemmentes tekitettel nézett. Katze cirka három hónappal korábban párosította össze őket. Akkor azon a napon, Alec biztos volt benne, hogy rájárt a rúd. Egy hatalmasat sóhajtott.
Végülis, már ahogyan ő látta a dolgot, a
végén kapott egy esélyt, bár sosem gondolta volna, hogy egy ilyen furcsa fiú
mellett fog kikötni. Annyira nem vette komolyan a dolgot, hogy azt higgye a
felelősség, akárcsak véletlenül is, de az ő vállát terhelné.
Az olyan fasiszta féle, ki Rikit
„csatornapatkány”-nak titulálta, nemkülönben ugyanezzel a díszmegszólítással
illette volna a Karin csillagrendszerből érkező bevándorlót, mint amilyen Alec
is volt. Empatikus képességeiknek hála, a kariniak gyógyítók népének hírében
álltak. Ám ezen képességek miatt egyesek attól tartottak, hogy ha egy karini csak
megérinteni is találja őket, azzal képes lesz felfedni szándékaikat és gondolataikat.
Tehát a népességnek nemcsak egy csekély
hányada nézett rájuk ösztönös visszatetszéssel. Mivel macs-kaszerű, karmazsin
tekintetük akaratuk ellenére is árulkodó jel volt, a magánéletét leszímítva
Alec soha se-hova nem ment úgy, hogy szemeit egy sötét pár szemüveg mögé ne
rejtette volna.
Személyazonossága álcázásának okai közt az
az egyszerű vágy is szerepelt, hogy elkerülje a sok értelmet-len
kellemetlenséget magával vonzó pletykát. Az olyan városi hiedelmeket, mint „A kariniak vörös szeme balszerencse
előhírnöke” vagy „Egy karini már
egyedül azzal, hogy rád néz, úgy ki tudja szívni az életerődet, hogy belehalsz”.
Bármilyen titokról is legyen szó, az
előbb-utóbb mindig kiderül és szóbeszéd formájában spriccel szerteszét. Ameddig a rápillantó tekintetekből ezeket a
felkavart, zavaros érzelmeket érezte ki, Alec lett légyen az jó vagy rossz, de
nem engedhette meg magának, hogy figyelme ellankadjon. Habár óvatos védőállásba
helyezkedett és cinikusan félretaszította a világot, valahogy még mindig
sóvárgó előszeretettel viseltetett az emberi faj iránt.
A körülötte lévők véleményétől eltérően,
az övé több volt holmi magára öltött védőmaszknál. Igencsak élvezte, hogy
amolyan komolytalan, az életet könnyen vevő fickó hírében állt. „Lesz, ami lesz” – volt a mottója.
- Miért? Most mi a nagy durranás? – ám
legalább ez alkalommal sóhajtása viharos széllökés erejével bírt. Mi a fészkes
fenéért kellett neki ennek a kölyöknek a társává válnia?
Tudván, hogy bármilyen utolsó pillanatbeli
affektálás értelmetlen lenne, ujjaival beletúrt a sorból furcsán kilógó,
oroszlánsörény színét idéző rézarany hajába.
- Főnök
– mondta mintegy mellékesen odavetve, vétójogát gyakorolva. – Gyerekeket
pesztrálgatni aligha tartozik az erősségeim közé.
-
Nincs miért aggódnod – hessegette el Katze előrelátható módon Alec
kétségeit. – Ő nem egy hétköznapi taknyos. Ideje, hogy változtassunk a jó öreg
kerékvágáson, nem gondolod?
Szóval a kölyök nem volt unalmas. De ez
másszóval nem csak annyit jelentett, hogy jó nagy bajkeverő volt?
Alec-nek annyira nem volt elege az emberi
létből, hogy örült volna annak, ha mások dolgába ütheti az orrát, de kollégái
képtelenek voltak megállni, hogy ne fűzzenek keresetlen véleményt a fordulathoz:
„Hé, aztán sok szerencsét.”
„A hétszentségit, ma éjjel tutira jól
fogok szunyálni.”
„Aztán jól megdolgoztasd ám, Alec.”
„Ne kíméld a kölyköt, mert csak
elszemtelenedik.”
Bár a szájukat jártatták, mondanivalójuk
igazából nemcsak Rikire korlátozódott. És arról sem mertek volna mégcsak álmodni
sem, hogy Alec-kel dolgozzanak együtt.
A karini nem tartotta magát sem néma
leventének, sem magányos farkasnak, de nem is kívánta ezt a kétlábon járó
kézigránátot mindenfelé magával hordozni. Az ő és a fiú két teljesen elütő
jelleme lenullázta egymást, ám mindannyiszor, mikor a dolgok a legrosszabra
fordultak, minden legnegatívabb vonásuk több, mint megkétszereződött.
Habár Katze ennek tudatában volt, a
döntést már meghozta, és ezen a ponton már nem állt szándékában megmásítani
azt. Ennek ellenére Alec fenntartotta magának a jogot, hogy szitkozódhasson
miatta. Azóta azonban be kellett ismernie, hogy a helyzetet kezdetben igencsak
félrenézte. Méghogy bajkeverő; Riki maga volt a hurrikán szeme.
Kétféle futár létezett a fekete piacon.
Ezek a midasi osztályrendszer alapján – vérvonaluk szerint – vagy a Megistók
közé lettek besorolva, vagy pedig a bérzsoldos Athos független
alkalmazottjaiként dolgoztak.
A „Piac hűséges kutyái”-nak gúnyolt
Megistók fáradtságot nem kímélve követték feljebbvalóik minden rendelkezését.
Ha azt mondták volna nekik, hogy dőljenek a saját kardjukba, minden zokszó
nélkül megtették volna. Bár ha azt vesszük, a rugalmasság hiánya amikor a
dolgok nem a tervek szerint alakultak, komoly hátulütő volt.
A rutinszerű, gyakorlati munka volt az
erősségük, ám azzal, hogy hozzászoktak a vak parancsvégrehajtáshoz, képtelenek voltak maguk gondolkodni és
szükség esetén helyben improvizálni.
Az Athos ennek szöges ellentéte volt. A
nekik dolgozók a Piac teljesértékű tagjai voltak, kiket nem hűség vagy
ragaszkodás, hanem egy szimpla szerződés kötött. Különböző fajtájúak és eredetűek
voltak, s velükszületett képességeiket legnagyobb részt ugyanolyan mértékű
handabandázással duplázták meg. Más szóval, megannyi magányos farkas – ki innen, ki
onnan.
Míg azokra, kiket önmagukkal egyenlőeknek
ismertek el nem meresztették karmukat, a munkára való rá-termettségüket
tekintve mély és makacs önbecsülést követeltek meg. Ennek elkerülhetetlen
következményeként, főnökük is letesztelte ezen készségeiket.
Tudták, hogy Katze is egy söpredék korcs
volt, kinek sikerült kihúznia magát a pöcegödörből, s habár joggal voltak
kíváncsiak, a zsémbes és előítéletekkel teli Megistókkal ellentétben, nem
vagdalkoztak indoko-latlanul értelmetlen sértésekkel.
Tisztában voltak vele, hogy főnökük
mennyire rátermett és gyakorlott volt. Nem anyáztak vele mintahogy azt a
Megisto-félékkel tették. Ez csak eggyel több ok volt rá, hogy a férfi ne
törődjön vele, ha beosztottjai a háta mögött nyomornegyedben született
ölebkorcsnak nevezték őt.
Az okos kutya nem ugat hiába, csak csendben
feni a karmát. Nem volt szükségük rá, hogy szeméttelepbeli kopók szintjére
alacsonyodjanak. Ama képességeik, melyekkel mint „vadászfutárok” időnként
magukra vállalták az áru felhajtását és beszerzését is, szintén klasszisokkal
jobbak voltak. Rátermettségük egyetlen pillantás alatt nyilvánvalóvá vált.
Ennek következményeként az, hogy Katze az
Athos tagjaként a csapatba invitálta Rikit, mindannyiukat viccként érte. Egy
pillanatnyi meglepett csend után egymásra pillantottak és ugyanazzal a száraz
mosollyal vonták meg vállukat.
Tudták, hogy Katze sem villogni nem akart,
sem nem merő szeszélyből cselekedett, ám senki nem hitte volna, hogy főnökük
valaha is bevonna egy, bárki szemszögéből nézve is csak holmi zöldfülűnek
számító punk kölyköt a Piac irgalmat nem ismerő világába.
De ez nem képezte vita tárgyát. Katze
bejelentette döntését, s ezzel végleg lezárta a kérdést. Alec és a többiek, nem
lévén biztosak benne, hogy hogyan is bánjanak a fiúval, úgy gondolták, hogy főnökükre
hagyják a dolgot.
Előbb-utóbb minden képet egy rámára húznak.
Ennek így kellett lennie. Senki sem kedvelte a buzgómócsingokat – s ha az a buzgómócsing
történetesen egy, a nyomornegyedből kiemelkedő korcs volt, akkor egyáltalán nem
esett az ember nehezére elképzelni, amint a féltékenység irigy gyűlöletté
válik.
Nem számít, hogy a feudális kasztrendszer
mily szigorú megszorításokkal bír, maga az emberi vágy nem ismer korlátokat. Ha
adva van a kellő motiváció, egérutakra mindenfelé rá lehet lelni – azok, akik
képtele-nek voltak akár egyre is rátalálni, azzal nyugtatták magukat, hogy az
élet nekik egyszerűen rossz lapokat osztott.
Személyazonosságuk bizonyítása végett a
midasi polgárok egy, a születésük után nem sokkal a fülcimpá-jukba ágyazott
mikrochipet viseltek. Úgy beszélték, hogy hamarabb hagyták volna a fülüket levágatni,
minthogy önként megváljanak tőle. Egy olyan kölyöknek, mint amilyen Riki is
volt, nem volt ilyen SzHM-je.
Elég szép számú érdekesség keringett a fiú
körülményeinek valós természetét illetően, de senki sem ér-zett hatalmas vágyat
rá, hogy mások személyes ügyeibe üsse az orrát. A kölcsönos bizalom és a pénz
elengedhetetlenek voltak a szerződés megkötéséhez, mintahogy egy bizonyos
tettetett fokú közömbösség is: nem meglátni, nem meghallani és nem kimondani
azt, amihez semmi közük.
Az Athos pénzért felbérelt tagjai számára,
a maga módján mind ismerős volt a szükség kívánta érdekbarátságok kötésének
művészete. S mégis, ennek a fiatal betólakodónak a semmiből való feltűnése
ebben a gondoktól messze nem mentes környezetben
mindannyiukat teljesen váratlanul érte.
Most menjenek szokás szerint tovább a
maguk útján és kezeljék őt óvatosan, vagy pedig úgy, mint az Athos fennállása
óta becsatlakozó legfiatalabb beosztottat? Katze egy szóval sem említette, hogy
dolgoz-tassák agyon és hogy használják okosan a fiút. Mindössze annyit mondott,
hogy „Ez Riki. Mától közénk tartozik.”
Még taggá válásának bejelentése közben is
az embernek az volt az érzése volt, hogy Riki nem ezért volt ott, hogy
futárként gyűjtsön tapasztalatot. Talán Katzénak más tervei voltak vele.
Kezdetnek, egy új fiú feladatköre általában irodamunkára korlátozódott. Katze
nem jelölt ki senkit mellé, hogy az segítsen neki, s ez nem vallott rá. A
Rikihez való hozzáállása a „Csak egyszer
fogom elmondani.” fajta volt.
Szemük
sarkából figyelve őt, a csapat képtelen volt nem eltűnődni azon, hogy a fiú
hogyan is került oda. Rövidesen az a vélemény alakult ki, hogy Katze valaki számára
tett szívességből fogadta fel őt. S így ebben az esetben, csak a tőle
megkövetelt bánásmódban részesítette Rikit.
Azonban a fiú, már-már arroganciával
határos lelkiállapotban, darabokra zúzta elvárásaikat. Az biztos, hogy nem
igazán viseltetett tisztelettel feljebbvalói iránt, ám messze nem volt egy
kiállhatatlan taknyos sem.
Katze terveivel mit sem törődve, úgy tűnt,
hogy Riki elhatározta, minél hamarabb meg fog tanulni a Piac-ról mindent, amit
csak lehet. Mindössze annyit elvenni, amennyi adva volt nem volt elég a számára.
Szemei folyamatosan a következő lépést kutatták, mellyel fejlődés iránti vágyát
kielégíthette. Az a fajta tiszta, félelmet nem ismerő szenvedély, melyet a
többiek már mind rég elveszítettek; a kellő szintű fiatalság, mely ahhoz
szükséges, hogy az ember, tekintetét mereven az útra szegezve haladhasson
tovább.
Egyfajta pozitív vágyakozás volt benne rá, hogy megtanulhasson mindent,
amit még nem tudott. „Sokkal jobb volt
kérdezni, mégha emiatt bolondnak is tartották egy pillanatra, mint csendben
maradni és ostobának maradni örökre.” Megragadott minden arrajáró kollégát
és kérdésekkel halmozta el őket.
Kapott minden kezébe eső alkalmon azért,
hogy tanulhasson. Akaratereje elképesztő volt. Munkatársai az elején
lehangolónak találták túláradó energiáját. Ez a fokú vágy egyértelművé tette a
számukra, hogy Riki nem fog itt illedelmesen arra várni, amíg valami jobb
adódik.
Ám idővel elbűvölte és kellemes
meglepetésként érte őket. Riki nem elégedett meg a pillanatyi állapottal;
megteremtette a saját jövőjét. Senki sem találhatott kifogást az efféle
megzabolázhatatlan lélekben.
Még a héba-hóbai baklövések és alkalmi
melléfogások ellenére sem adta fel. Egy ilyen mindenre elszánt fickónak mindig
akadt tennivalója. A döntést, hogy valaki a végén ingyenélőként végzi-e vagy
sem, ki csak kívülről szemléli a dolgokat, a legjobban mindenki saját maga
hozhatta meg, nem pedig mások helyette.
Riki ezt lelkesen bizonyította a maga
példájával, és adta be nekik a saját szemük láttára.
Akkortájt nemcsak az Athos-beliek és a
Megistók, hanem az egész Piac tudta, hogy Riki honnan is jött. S bár immár új
szemmel néztek fel rá, a fiú mit sem változott. Bizonyos fokig csodálatraméltóan,
hozzáállása beszélt helyette: „Nincs időm
rá, hogy azzal törődjek, mit gondolnak ezek az idióták rólam.”
Ami viszont nem jelentette feltétlenül
azt, hogy szigorúan kerülte volna a szükségtelen bajt. Egyetlen pillantással
pont ugyanolyan könnyen robbantott ki harcot, mint a szájából elhangzó
szavakkal.
Alec szemszögéből, ki már igencsak hozzá
volt szokva ahhoz, ahogyan a világ működött, Riki magatartása nem teljes
egészében volt gyermeki önfejűség terméke. Ám ha úgy nézte, mint azt a fajta vitathatatlanul
büszke méltóságérzetet, ami azon előítéletek és diszkrimináció ragacsos
hálójából született, melyeknek a fiú születése óta ki volt téve, akkor ez a
konokság olybá tűnt számára, mint valami olyasmi, amit inkább egy gyermektől
várt volna.
S ezen nem volt semmi nevetnivaló. Nevezd
makacsságnak vagy bármi másnak, ám az olyan valaki csillaga, ki ilyesfajta
önismerettel rendelkezett, elkerülhetetlenül is az ellenségeskedésnek hála emelkedett.
Az a fajta meggyőződés, mely
nem ingott meg minden egyes alkalommal, mikor feltámadt holmi szellő. Ilyen értelemben
Alec valami rejtélyes hasonlóságot vélt felfedezni Katze és Riki közt, akikben
látszólag semmi közös nem volt nyomornegyedbeli származásuktól eltekintve.
Azonban se vége, se hossza nem volt azon
barmok sorának, kik képtelenek voltak befogni a szájukat ezzel kapcsolatban.
Mikor a Megistók arcátlanabb bandatagjai lecsaptak, Alec és a többiek
egyszerűen nem tudták megállni, hogy Riki meglepően erőteljes harcstílusa le ne
hengerelje őket; egy olyan emberé, aki ezelőtt is már jó párszor ontott vért.
Az a kifejezés az arcán, mielőtt bemérte
az első ütést. Az, ahogy ellenfelét a látómezejében tartotta. Amint szeme
sarka felível, s tekintete megtelik vérszomjjal – honnan jött ez a
nyugtalansággal és balsejtelemmel teli borzongás?
Szokásos dacos, ifjonti kisugárzása elhalt
és személyiségének egy teljesen más oldala került napvilágra. Miféle
pokolfajzat volt ez? Nem Alec volt az egyetlen, aki nagyot nyelt a hitetlenkedéstől.
Gyors.
Éleseszű.
Hajlékony.
Üt és táncol, végül bekerít a végső,
gyilkos csapáshoz. Egy morgó-dörmögő, bömbölő vadállat, mely kegyetlen karmait
elrejti s félelem által megbabonázza ellenségeit.
Gúnyosan
kacagó.
Szemét
módon sértegető.
Még a bámészkodók is, kik megálltak az
előadást megtekinteni, egy bizonyos ponton lélegzetüket visszatartva
elnémultak. Az egyetlen személy, ki cseppet sem tűnt meglepettnek Katze volt.
Ez volt az pillanat, amikor Alec hinni
kezdte, hogy Riki nem azért jött a Piacra, hogy mint valami semmirekellő
peszrálgatva legyen. Ahogy a mondás is tartja, „Aki kíméli botját, gyűlöli a
fiát”.
Hogy Riki képességeinek határairól
kellőképp meggyőződhessen, Katze megtette tétjét és utána hagyta, hadd pörögjön
a golyó a rulettasztalon, bármiféle megkötés nélkül.
Még az is lehetséges volt, hogy a férfi
direkt ugyanabból a közegből ragadta ki a kölyköt, ahonnan maga is jött, s
jövőbeni jobbkezeként egyengette az útját.
Ez lehetett az, ami miatt Alec visszagondolt
arra a beszélgetésükre, amit a Rikivel való partnerség kapcsán folytattak.
- Tehát mindennek ez lenne az oka? –
tűnődött magában. A tüdejéből felszakadó mély sóhajnak több jelentése volt.
A gondolat, hogy minden látszólagos aszkétaság
és önmegtartóztatás ellenére a lelke mélyén Katze tán egy rokonlélek után
kutatott, egyfajta árulásnak tűnt a számára. S ez az eszmefuttatás, rá nem
jellemző módon, valami furcsán lehangolt lelkiállapotba
rántotta őt.
Tudván, hogy ezzel túllép a hatáskörén,
mégis rá kellett kérdeznie:
- Szóval
azt kéred tőlem, hogy vázoljam fel neki szigorúan mindössze csak a futármunka
alapjait és ké-szítsem fel rá, hogy elsőrangú pozíciót tölthessen be?
-
Nem, erre semmi szükség. Az én feladatom nem az, hogy valamiféle
hivatásos futárt csináljak belőle.
- De akkor meg mi volt a feladata? –
tűnődött.
Katze azt akarta tőle, hogy a fiú a jövőt
szem előtt tartva nagyadag, széles skálán mozgó tapasztalatot halmozzon fel.
Főnökének nem állt szándékában hagyni,
hogy kívülállók elcsesszék az ő csiszolatlan gyémántját, mielőtt még fényesre
palléroznák. Ilyen értelemben Katze elvárásai kristálytiszták voltak. Alec azon
kapta magát, hogy magában mosolyog.
- Tehát
ez azt jelenti, hogy tapadjak rá és tartsam rajta a szemem, nehogy valaki kiakassza?
Képtelen lévén rá, hogy a sötét szemüvegek
takarásában kiolvassa Alec arckifejezéséből a gúnyt, Katze érzelemnek jelét sem
mutatta.
- Nem
kell, hogy ilyen messzire menj – mondta határozott nyomatékossággal. – Nézd,
így vagy úgy, de ő született Varja.
-
Varja? – visszhangozta Alec. Nem ismerte ezt a szót.
Katze újabb cigarettára gyújtott – az
egyetlen rossz szokása ennek az akkurátus férfinak. S egy Alec-féle karinin
kívül senki észre se vette volna azt az aprócska mennyiségű ópiumot a füstben.
A Sebhelyes arcú nem volt kábítószerfüggő. S rejtett készletének magas
színvonala dacára, nem azért szívott belőle mások előtt, hogy ezzel
nagyzoljon. De Alec megértette Katzénak miért volt szüksége rá, hogy éljen
vele: éjjel-nappal a futárszolgálat főnökének lenni kemény munka volt.
Habár mindkettejükkel úgy bántak, mint a
Piac csatlós kutyáival, a köztük lévő kölcsönös ellenszenv majdhogynem
természetes ellenségekké tette a Megistót és az Athost. S az, hogy nyakába
varrták ezt a kétélű kardot, amit Riki jelentett – elég ok volt erre az apró
szenvedélyére.
- Eredetileg, ő volt az a koromfekete szörny a
Veela legendájából; egy tökéletes szépségű mágikus teremtmény, aki emberi
lelkekre vadászott. Feltehetőleg vége-hossza nincs azok számának, akiket
teljesen megbabonázott és elszédített tündöklő tekintetének fekete igazgyöngye.
Alec úgy gondolta, hogy megértette Katze
mondanivalójának lényegét.
- Másszóval,
ami a kérdéses személyt illeti, mégha a leghalvány mértékben sincs meg az
emberben a hajlandóság, végtelen az olyanok sora, akik képtelenek lennének
összerakni a képet, mert a a részletekre koncentrálnak. Erről van szó?
Azzal, hogy ilyen részletesen fejezte ki
magát, úgy érezte, kegyetlenül őszinte; ám igazszág szerint azokat az obszidián
szemeket valami különös bűverő hatotta át. Ragyogó tekintet, mely nem annyira a
mélység szegélyének csendjét jutatta az eszébe, mintsem birtoklásvágyat szülő
izzó fekete magmát – még akkor is, ha abban a pillantásban vérszomj csillant.
Az igazat megvallva, a csetepaté is rabul
ejtette Alec-et. Ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy Rikit teljesen új
megvilágításban kezdte volna látni, de szükségét érezte annak, hogy önmegtartóztatást
vegyen fel és hogy elfojtsa az alapvető impulzusokat.
- Ez azért van, mert a nyomornegyed egy furcsa
világ, mely eltorzult a férfinem túltengésétől. Mindenkinek, aki képtelen
beilleszkedni, el kell döntenie, hogy félreáll-e vagy pedig előbb-utóbb
levadásszák – mondta Katze.
- S
ha ezek közül egyik sem, akkor harc a végtelenségig?
-
Menj csak és keress magadnak valami harcot, de cserébe majd számíts rá,
hogy kamatostúl kapod vissza. A csontod legvelejéig. Ez a nyomornegyed
törvénye.
Alec a gondolatra, hogy Riki veleszületett
keménysége – termetének látszólag szöges ellentéte – hogyan lett e célból
kiedzve, megeresztett egy mély sóhajt. Egy világban, ahol a szokásjog a
dzsungel törvénye volt, az ember vagy megkeményítette a szívét és a lelkét,
vagy nem élte túl.
S egyetlen Katzéra vetett pillantásból
tudta, hogy főnöke nemcsak mellébeszélt. Keserű teher lehetett oly
arcvonásokkal megáldva lenni, melyek Midas bármely klubjának ékével versenyre
kelhettek volna. Egy olyan világban, ahol az erő logikáját senki nem
kérdőjelezte meg, a szépség az embert csak prédává tette.
Harcolni vagy megalázkodni, vagy pedig
hagyni, hogy eltapossanak – ez volt a kérdés.
Nem ismerte Katze felemelkedésének és
brókerré válásának részletes körülményeit. A szóbeszéd úgy tartotta, hogy az
arcán lévő heg ennek a múltnak a nyoma. Az, hogy nyíltan viselte, mint valami
díszkitüntetést és hogy felvette a „Sebelyes arcú” gúnynevet, inkább jelentett
egyfajta fenyegetéssel teli megjelenést környezete számára, semmint ama vágyának
jele volt, hogy ne nevessék ki, mint zöldfülűt.
Mivel Katze maga nem mondott semmit, így bármi
is legyen az igazság, az sosem kristályosodott ki a pletykák ködéből.
Szigorúan a szépséget tekintve, nem volt
hiány a Rikiénél szebb arcokban, ki még mindig magán hordozta a gyermeki
éretleség auráját. Ám Alec szemszögéből egyáltalán nem tűnt túlzásnak, hogy
Katze Rikit a legendás Varjához hasonlította.
Noha tudta, hogy Riki mennyire
visszataszítónak találja, összekuszálódott fekete hajának egyéni vonzereje
arra ösztönözte Alec-et, hogy érintse azt meg és nézze meg jól magának. Fekete
tekintetének sugara még ékszerbe foglalt obszidiánnál is értékesebb drágaságot
tükrözött.
Végtagjainak ravasz könnyedsége
egyedülálló volt, s jellemének szilárdsága keskeny csípejével szembeállítva
akaratlanul is olyan hatást ért el, hogy elfajultabb társainak káprázott tőle a
szemük.
Ám az emberek számára a legelbűvölőbb mégis
az az kivételes érzés volt, ami az egészből származott, s nem az egyes részek –
jó vagy rossz – minőségéből.
- Mégha
közeget is váltana, azok a feromonok ugyanúgy elöntenék az egész helyet.
Olyasvalaki lévén, akinek fogalma sincs róla, hogy mit is áraszt szerteszét
magából, ez őt a kelletlen résztvevő tökéletes példaalakjává teszi – mondta
Katze, hangja a „feromonok” szónál keserűvé vált.
Az, hogy a fiú nem kizárólag bájos
teremtésnek bizonyult, megnyugtató volt. Rikinek, hajlamtól függetlenül,
sikerült minden pasast felizgatnia. Ha nő lett volna, ez a fajta elragadó
vonzerő a végzet asszonya címmel ruházta volna fel őt.
De az ilyen mindenkire szőrét borzoló
kóbor macska számára, mint amilyen Riki volt, az efféle összeha-sonlítgatás
egyáltalán nem volt helyénvaló. Semmi különös nem volt egy söpredék korcsban.
Riki esetbében, „jelenlétének” ama erős kisugárzása magával ragadta az
embereket, s – lett légyen az jó vagy rossz –
szívük összeszorult az izgatottságtól.
Alec számára is egy kissé félelmetes volt,
ahogy azon kapta magát, hogy oly vágyak vonzzák kegyetlenül, melyek máskülönben
fel sem merültek volna benne. Soha azelőtt, míg csak Riki fel nem tűnt az
életében tapasztalt ehhez foghatót.
Egy bizonyos ideig, az Athos banda
egyazonmód karnyújtásnyi távolságra tartotta magától a fiút, talán mert
ugyanezt érezték és óvatosan járkáltak körülötte.
Mindenki azt hiszi magáról, hogy ő a
legkívánatosabb. Ha nincs meg bennük a kellő bátorság és mersz, hogy erőltessék
a dolgot, s hogy önuralmukat próbára tegyék, mindörökké csak az oldalvonalon
fognak állni.
Nem Alec volt az egyetlen, aki erre
rájött.
- Hát
nem a te és a világmindenség minden más férfijának örök álma, hogy nyakörvet
tehessenenek rá és betörhessék a betöretlen vadat? – kérdezte Katze, könnyedén
rántva le ezzel a leplet a háttérben szerepet játszó, eltorzult mentalitásról.
Nem teljesen meglepő reakció gyanánt, Alec
szemei egy pillanatra tágra nyíltak. Talán az, hogy Riki társaként dolgozott,
valamiféle korlátként működött. Bár ez nem olyan dolog volt, amibe bármiféle
mélyebb jelentést kívánt volna beleolvasni.
- Nos, az irányítási vágy mindig is több volt
holmi ambíciónál; ez az emberférfiak egy alapvető jellemvonása. Bár ami engem
illet, bármennyire is kívánatos és vonzó teremtésről is legyen szó, nem
gondolod, hogy jobb lenne kétszer is meggondolni, mielőtt kiszúrsz a távolból
egy ragadozót jól tudván, hogy harap?
Katze valószínűleg nem egy ennyire
ártalmalan választ várt, ám Alec-nek ez volt a témával kapcsolatos véleménye,
legfőképp ha főnöke előreláthatólag Rikit szándékozta megtenni jövőbeni
jobbkezének. Az igazat megvallva, ha Katze elfogadott volna nemleges választ,
Alec legszívesebben passzolta volna ezt az egész partnerbízniszt.
Ha korábbi társai most látták volna,
kétségtelenül fanyalogtak volna rajta, hogy milyen lúzer lett belőle, kinek
elment a harctól a gusztusa. De Alec személy szerint semmiféle elégedetlenséget
nem érzett az Athosszal fennálló jelenlegi kapcsolatát tekintve. Ameddig
megvolt az önbecsülése, úgy hitte, hogy nem számít mások mit gondolnak róla.
Az is mellette szólt, hogy Alec nem
vette észre Katze mit tervez.
Miután ilyetén mód mindent
megbeszéltek, a Sebhelyes arcú utoljára még hozzátette:
- Senki se tudja pontosan, hogy Rikit miképp is
számítsa bele az egyenletbe, de nem azt várom, hogy bármilyen nagyobb
változáson is átessen.
-
Ezt úgy érted, hogy…?
-
Ezt úgy értem, hogy ő az a fajta, aki képes legyőzni az előtte
felbukkanó nehézségeket és a következő szintre lépni. Ha a ráma kap némi
igazítást, hát legyen. De nincs rá semi szükség, hogy erre külön időt szánj.
Katze szavai teljesen a feje
tetejére állították az Alec fejében egész eddig a pillanatig felállított képet.
Öntudatlanul is megmerevedett.
- Tehát te nem
kiképzés alá akarod vetni Rikit valami jövőbeni terv fejében?
Válasz gyanánt Katze vonásai egyfajta
ritkaságszámba menő, grimaszhoz hasonlító fintorba gyűrődtek.
- Meglehet, hogy a kölyök túlságosan is okos
önmagához képest. Ebben az esetben, én is látni akartam volna, amint
keresztülmegy a poklon. De ha Rikit tekintve ennyi elég lenne ahhoz, hogy
jelentősen megváltozzon, akkor őszintén szólva az ijesztő következményekkel
járna.
-
Ez meg miféle egy átkozott talány,
amit itt felad nekem? – kérdezte magában Alec.
-
Tehát mostantól kezdve azt kérem tőled, hogy tarsd a markodban a
gyeplőt.
Katze még annak ellenére sem várta el
Rikitől, hogy azon nyomban megváltsa az egész világot, miután felhúzta a
nyomornegyed mélyéről és hagyta, hogy az kedvére szabadon mozoghasson a Piacon.
Alapvetően arra kérte Alec-et, hogy műköjön egyfajta ellensúlyként, nehogy
Riki túlfűtse magát. Alec egyszerűen nem tudta, hogy mit válaszoljon.
Nagy léptekkel haladt a teherszállító
hajó felé, Riki pár lépéssel előtte. Fekete lencséin keresztül a fiú hátát
bámulta. Mégha le is akarta volna venni napszemüvegét Riki jelenlétében, azon a
bizonyos napon történtek óta már nem tehette volna. Egyszerűen még empataként,
még gyógyítóként sem volt meg benne az ehhez szükséges erő.
Ami Alec esetében annyit jelentett, hogy
karini származásából adodó képességei igencsak átlagon felüliek, sőt már-már eretneknek nevezhetőek voltak.
Empatikus képességei nem az emberi lényekre összpontosultak; legteljesebb
mértékben a gépek tudták kihasználni őket. S nemcsak a gépek, hanem a
számítógépek által megtestesített mesterséges intelligenciák.
Ez volt az oka annak, amiért Alec mintha
csak merő szeszélyből teherszállító hajókat vezető futárként dolgozott, s ezzel
együtt a Piac kiemelkedő hackerje volt.
Ezért lepődött meg őszintén ennyire azon a
napon, amikor Riki – akinek a jelek szerint fogalma sem volt a kariniak
különleges adottságairól – arra kérte, hogy vegye le a napszemüvegét, s amiért
eszébe sem jutott, hogy makacsokdni kezdjen. Alec számára a fekete lencsék nem
jelentettek többet holmi eszköznél, mely segítséget nyújtott neki abban, hogy
elkerülje a felesleges bonyodalmat.
Nem hitte, hogy szándékosan bármiféle
barátságot is próbálna kötni Rikivel – inkább bizalmi viszonyt akart
kialakítani a társával. Kivéve, hogy Riki olyannyira minden humorérzék nélkül
állt hozzá ehhez az egészhez, hogy képtelen volt elfojtani magában azt az
enyhén huncut ellenállást.
S így lett a dolog vége, hogy egy empata,
ki semmi affinitással nem kéne, hogy rendelkezzen az emberi emotivitást
illetően, Riki érzelmeinek „olvasásánál” kötött ki. Egészen annyira, hogy azon
kapta magát, Riki emlékei magukba szippantják.
Egy
karmazsin szín szempár...
Egy
csupa csont és bőr kölyök...
Egy
kórházi ágy...
S a szavak, melyeket képtelen lett volna
meghallani, a reszelős nyögések ott rebegtek az agyában. Az izzó-égető érzés,
hogy hirtelen szerves érzelmeket zúdítottak az ő szervetlen világára. Riki
sötét, tágra nyílt, rezzenetlen tekintetének minden fájdalma rászegeződött.
Hogy megtörje a fiú pillantásának őt
körbefonó csápjait, Alec szemét elfordítva, félrerántotta a fejét. Remegő
kezekkel helyezte vissza a napszemüvegét – a világ visszafakulva örökös
színárnyalatába. Szívének szűnni nem akaró kalapálása egész testét rázta. Újra
és újra megnyalta töredezett ajkait, érezvén a mély megkönnyebbülést, hogy
visszatérhetett jól megszokott, „normális” világába.
Egy hirtelen baklövés. Egy váratlan
megfontolatlanság. S az a korábban még sosem érzett zaklatottságérzet. Összekapván
magát, vettett egy pillantást Riki felé és tetőtől-talpig végigmustrálta őt.
A fiú üres tekintettel bámulta az eget. Ki
nem törölt nedves szemei olyasfajta űzött kifejezést kölcsönöztek arcának,
mellyel Alec azelőtt még sosem találkozott. Különös elégedetlenségtől kínzottan
és moccani sem mervén, nem szólt többet.
Ezekután márcsak az hatolt el a tudatáig,
hogy Riki előtt áll és szemüvege lencséin keresztül bámul rá.
Az események – noha jóllehet meglehetősen
váratlanul – olyan fordulatot vettek, mint ahogy azt Katze mindvégig tervezte,
s így a végén Alec maximálisan elvégezte a rá kiszabbott munkát, mint
„ellensúly” – az irányító kéz Riki pörgő lendkerekén. Csöndes morgása öngúnytól
és önmegtartóztatástól volt terhes.
Vendégségben voltam amikor megírtad hogy fent az új rész. Alig bírtam ki míg hazaérek �� nagyon tetszett. Mar nagyon várom a pillanatot amikor újra találkoznak. Ez a sok belső harc Rikiben kíváncsi vagyok hog an robban ki �� alig várom a következő fejezetet de türelmes leszek mert biztosan rengeteg más dolgod van. Köszönöm hogy időt fordítasz rá.
VálaszTörlésDeidra
Szia kedves Deidra ^^
TörlésHát, nem kell sokat várnod, a 6. fejezetben teljesülni fog a vágyad xD Végre beérik a pillanat, amikor lehullik a lepel, és Riki újra belefut Iasonba.
Hála az égnek, jó ütemben haladok a munkával, mert ez nem lesz egy túl hosszú fejezet - cserébe televan szlenggel >.<
Ok, csak egy kérdés: mekkora pofont adott már Iason Riki méltóságérzetének azzal az Auróra-érmével??? Ennél találóbb módon keresve sem alázhatta volna meg... ^^"
Hatalmas pofont. Mondjuk minden mondataval nagy pofont adott neki. Nagyon kíváncsi vagyok hogy fog ez átalakulni Rikiben szerelemmé. Nagyon jól kitalált érzelmi hátterek találkozása. Az ilyen sztorik mindíg folyamatos gondolkozásra késztetnek. Nagyon kíváncsi vagyok hogy lesz e olyan amikor Riki megsejt valamit Iason ragaszkodalásából vagy végig alázásnak veszi. Azért vicces hogy magánál tartja az érmét. Vajon tudatalatt érzelmileg? Jaj rengeteg a kérdés de gondolom előrehaladva még több gondolkoznivalóm lesz. Mindenesetre Iason az érzelmi zsarolás és alázás királya. Vajon hányszor jut eszébe othon hogy Riki felfedezte e az érme jelentését. :D
TörlésHát, szerintem Iasonnak rohadtul nincs ideje rá, hogy azon filózzon, vajon Riki megértette-e az érme jelentését vagy sem xD De tutira gondol a srácra abban a napi pár üres másodpercben, amikor nem épp Tanagura fő-Blondiejának szerepében pompázik LOL Szerintem ilyenkor inkább azon tűnődik, hogy Riki képességei és akaratereje meddig nyúlnak, s hogy majd mivel törheti le a fiú szarvát xD
TörlésNe siettesd a dolgokat, ez mégcsak a 2. kötet a 8-ből xD Lesz itt még min szenvedni, egyelőre nagyon a sztori elején járunk. Személy szerint én a rengeteg apró kis részletet élvezem, ami kimaradt mind az animékből, mind a dráma CD-kből. Amoi rendszere nagyon összetett, elképesztő dimenziókat lehet ennek a világnak adni... És igen, Iasonban tökéletesen megvan minden adottság, amivel másokat manipulálni lehet, vagy amivel saját felsőbbrendűségét hirdetheti-éreztetheti xD Ő Jupiter mesterműve...
De jó hogy erre tévedtem! Örülök hogy folytatod!
VálaszTörlésHahaha, örülök, hogy sikerült örömet okoznom az új fejezettel ^^
Törlés