Ai no Kusabi - Második kötet: Végzet ~ Utószó

>> zárószó

Utószó

Helló mindenkinek.

Az elmúlt évben egyik dolog megállás nélkül követte a másikat. „A kézirat?” – mondom nevetve. – „Megvan, jól van és persze jó késésben.” De nem, nem engedhetem meg magamnak, hogy egy ilyesfajta helyzetet könnyen vegyek. Minden érintett fél hathatós bocsánatáért kell esedeznem, amiért különféle nehézségeket támasztottam a számukra.

S mégis, ezek azok a sírok, melyeket állandó jelleggel magamnak ások. Hát akkor vegyünk egy mély lélegzetet...

Mindenesetre miután minden fennakadás nélkül sikerült eljutnom az utószóig (habár biztos vagyok benne, hogy ez csak hiú ábránd), megeresztek egy hatalmas megkönnyebbült sóhajt. Aha, csak szeretném. Ehelyett, ha már itt tartunk, mostantól kezdve a határidőnaplóm telis-tele van pakolva teendőkkel. Ahhoz mindenképpen eléggé, hogy egy felnőtt nő sírva fakadjon tőle.

Az életet minden további nélkül nevezhetnénk egy cselekménysor nélküli színdarabnak, mely annyit jelent, hogy bármiről, de tényleg bármiről kiderülhet, hogy nem a tervezettek szerint alakul. Ó emberek, én aztán tudom...

Hát akkor... elég legyen a nyafogásból és a panaszkodásból.

Szívből remélem, hogy élveztétek az Ai no Kusabi „Végzet” c. második kötetét. Mintahogy gyakran szokásomban áll, az eredeti japán cím egy kitalált kanjiösszetétel. A sors összeesküvést sző annak fejében, hogy előidézzen egy váratlan találkozást, s ezáltal a karma kereke mozgásba lendül. Innen ered az „élet” (mely mind a „sors”, mind a „karma” ideogrammok kanjitöve) és a „mozgás” írásjelek által definiált „Végzet” cím.[2]

Az én váratlan találkozásom, mely aztán a saját karmámat meghatározta, természetesen azon a napon volt, mikor a Juné Magazinnal kereszteztük útjainkat. Hogyha aznap a könyvesboltban nem került volna az a Takemiya Keiko borítóillusztrációjával díszített szám a kezembe, sosem létezhetett volna az a Yoshihara Rieko, aki ma vagyok. Nem, de tényleg.

Nemrégiben egy Juné szerkesztői találkozón (idén lesz negyed évszázada, istenem, hogy repül az idő!) abban az örömben részesültem, hogy szót válthattam Akizuki Kooval, s újfent csak meggyőződhettem róla, hogy annak a Junéval való első és felejthetetlen találkozásnak az emléke sosem fog elhalványulni, bármennyi év is teljen el azóta – s ezt hihetetlen dolognak tartom.

És miután a Junét megalapító szerkesztő is bekacsolódott, a végén egy nagyon élvezetes beszélgetés alakult ki.

-  Ez valóban így lenne? – kérdezte.

-  Esküszöm. Valóban így van.

Arra is megesküsznék, hogy mindenfelé ilyesfajta társalgásokban találom magam.

Ha erről a szerényebb, ám annál élénkebb műfajról van szó, úgy tűnik, hogy az emberek vagy fanatikusok, akik oda-vissza kívülről fújják az egészet, vagy mégcsak nem is tudnak a létezéséről. A kezdetben amolyan „Junés dolog”-ból „esztéticisztikai-”, majd „yaoi-mű„ lett. Természetesen én mélyen meg vagyok győződve róla, hogy számomra mindaz az akkoriban bennem élő szenvedély és szeretet volt a kezdőpont, mikor az egész még Junés dolog volt.

Másrészről viszont teljesen belemerülvén a képzelet és a vágy ezen áradatába – bár talán nem ez rá a legmegfelelőbb szó –, ezen túláradó ömlengéseibe, talán már akkor túl késő lett volna hozzá, hogy kiszabadítsam magam a hatásuk alól.

Habár a szenvedélyeim az idők során valamelyest megváltoztak mióta az Ai no Kusabi a Juné Magazinban először megjelenésre került, sokértelemben mély elégedettséggel töltött el az, hogy ebben a formában papírra vethettem egy revíziót és újraszerkeszthettem, kiegészíthettem a történet könyv verzióját.

Elnézést kérek a munkatempóm miatt, melyet leginkább egy teknősbéka lomha lépteihez lehetne hasonlítani, ezért szívből megörvendeztet a tény, hogy mindenki ilyen jól fogadja a dolgot s továbbra is ily türelmes béketűréssel tartja fenn a viszonyunkat.

A velem való legközelebbi találkozásra valószínűleg dráma CD formájában kerül majd sor, mely a Kadokawa kiadó által gondozott egyik sorozat alapján készül (csak levélben való megrendelés által lesz beszerezhető). Ez a munka is már egy ideje folyamatban van, tehát azoknak, akiket esetleg érdekelne a projekt mindenképpen ajánlom, hogy hallgassanak bele.

Legvégül, hálás köszönetem, mint mindig, Michihara Katsuminek a csodálatos illusztrációiért. Bocsáss meg kérlek, Katsumi, a rengeteg halogatásért és késedelemért.

Hát akkor, legközelebb újra találkozunk!

Yoshihara Rieko

2003. április

---

[2] A kötet eredeti japán címe 「命動」 (めいどう, vagyis „meidou”), mely szó igazából nem létezik a japán nyelvben. Sok esetben megtörténik, főleg személy- és helynevek ill. címek tekintetében, hogy a japánok kreatív és teljesen sza-badelvű módon összepárosítanak ideogrammokat (japánul kanjikat), hogy az egyes írásjelek individuális jelentései által egy bizonyos „összjelentést” érjenek el, mégha az adott szó amúgy nem is létezik. Pl. a Keiko női nevet is nagyon sokféleképp le lehet írni, s mindegyik más jelentést hordoz magában: a nevek összeállítása egy külön szakma Japánban, sokszor a szülők az ilyen hivatásos szakértőkhöz fordulnak, hogy azok szerencsét hozó, kedvező nevet adjanak a gyermeküknek.

Yoshihara Senseinek is szokása, hogy ilyen kreatív címeket találjon ki, mintahogy az Ai no Kusabi kötetek esetében is. Az első kanji 「命」 (az ideogram kunyomi vagyis japán olvasata いのち azaz „inochi”; onyomi vagyis kínai olvasatai メイ azaz „mei” és ミョウ azaz „myou”) jelentése önmagában – többek között – „élet”, „sors” és „végzet”. A második kanji 「動」 (az írásjel kunyomi vagyis japán olvasata うご azaz „ugo”, és az „ugoku” valamint „ugokasu” igék igetövét alkotja; onyomi vagyis kínai olvasata pedig ドウ azaz „dou”) jelentése „mozgás, „mozogni” (ugoku, 動く) és „mozgatni” (ugokasu, 動かす).

Mikor az írónő arra utal, hogy a 「命」 („mei”) ideogram mind az „élet”, mind a „karma” szónak is kanjitöve – vagyis alkotóeleme –, azalatt azt érti, hogy az előbbire lehet kifejezés maga az 「命」 (いのち, azaz „inochi”) ill. a 「生命」 (せいめい, azaz „seimei”) szó, míg az utóbbit 「天命」 (てんめい, vagyis „tenmei”)-nek is mondják, s így mindkét szónak gyöke lehet a fentebb említett kanji.

Magára a „végzet” kifejezésre több szavuk is van a japánoknak, de ezek egyike sem a fent említett és a Yoshihara Sensei által megalkotott írásjelösszetételt használja – habár van köztük olyan is, mely a 「命」 („mei”) tövet magában foglalja: 「運命」 (うんめい, vagyis „unmei”), 「宿命」 (しゅくめい, azaz „shukumei”) vagy 「因縁」 (いんねん, vagyis „innen”) és 「定め」 (さだ<め, azaz „sadame”), csakhogy pár példát említsek. (a ford. megjegyzése)