Ai no Kusabi - Elsõ kötet: Idegen ~ 1. fejezet

>> következő fejezet

Elsõ fejezet

Sötétség amerre csak a szem ellát.

Nem áthatolhatatlan sötétség, melynek elviselhetetlen bezártságérzete alatt összeroppannának az érzékek, hanem olyasfajta homályos árnyék, amely elég átlátszó ahhoz, hogy felfedje a környezet körvonalait.

Halálos csend.

Az „összkomfort”-ra állított légkondicionáló alig hallhatóan zümmögött; ám a lebegő légáramok mégis úgy sodródtak, mint ahogy a vibráló hőség hullámzik, keresztülhatolva az egyenetlen sötétség kontúrjain – tenger mélységébe süllyedő jégtábla hatalmas, átlátszatlan tömegéhez voltak hasonlatosak.

Ehhez társult a szoba közepén elhelyezkedő ágy lepedőinek halvány suhogása. Árnyékok ringtak le-fel, mintha a sötétség mély kútjából feltörő, lázas hőhullámokon úsztak volna. Vonaglottak jobbra-balra, váratlanul észrevehető mozdulatlanságba merevedve. Az ágyban fekvő alak szűnni nem akaró álmatlanságtól gyötrődve, éberen forgolódott, egyik oldaláról a másikra.

Vagy talán egy rossz álom adott volna rá okot?

Nem, az sem. Nem, nem az, hogy nem tudta magát az ágyba belesüppeszteni; hanem az, hogy nem tudott belőle újra felemelkedni.

Csuklói szorosan össze voltak kötözve a feje felett, míg kifeszített karjai enyhén remegtek. Ökölbe szorította kézfejeit, börtönbe zártságával kétségbeesetten dacoló benyomását keltve.

Neki ki kell szabadulnia, kerüljön bármibe! Bár ahhoz képest, hogy ilyen megzabolázhatatlan lélekkel dicsekedhetett, nem úgy tűnt, hogy szilaj eltökéltséggel, őrjöngve küzdene ezért.

Talán feladta a harcot, vagy belefáradt az ellenállásba. Arckifejezése kiismerhetetlen maradt, habár olykor mély, nyögésszerű morgás hagyta el az ajkait – olyan ember hangja, aki kitartása legvégső határán van.

Megcsavarta fogságba esett testét és összeszorította fogait, hogy megpróbálja visszafogni azt, ami kérlelhetetlenül tört elő belőle, hogy ellenállhasson neki.

Az effajta neszekben végtelen szánalmasság vert visszhangot; hangjának legbensőbb rezgéseiben a hallgató kielégült sóhajok buja színekkel és kéjes illatokkal átitatott lélegzetét fedezhette volna fel.

-  A... kurva... anyád! Te...

Az átkok feltolultak a szájában, lélegzete szakadozott volt, ajkai remegtek, egyre őrültebben lüktető érverése a torkát égette. Ahogy az ismétlődő káromkodások előtörtek majd a semmibe vesztek, tisztában volt vele, hogy mindez csak az ő zsigereit emésztette fel, mint egy gyorsanölő méreg. És mégis, a szitkok ömlöttek belőle.

-  Azt a kibaszott...!

Könnyei szégyen- vagy büszkeségérzet nélkül csorogtak végig arcán. Elgyötört akaratereje és megkínzott büszkesége elhajítva, alsóajkát véresre harapdálva önmagát káromolta.

Nem számított, milyen hangosan ordított, kiáltásai nem találtak utat más fülekhez a sajátján kívül. Lesújtotta a felismerés, hogy mégha telitorokkal üvöltött is volna kegyelemért, akkor sem hallotta volna meg senki; mert a csillogóan berendezett szoba, amelyben megkötözve hevert, nem volt más, mint sivár börtöncella.

Mennyi idő telt el azóta, hogy beadták neki az afrodiziákumot? Elvesztette minden időérzékét. Lehet, hogy mindössze tíz perc, de legvalószínűbben egy jó óra is elmúlt, mióta megkapta az injekciót. A feje lüktetett, mélyen, egész az agya közepéig.

Lágyékának izmai oly erősen megfeszültek, hogy az már szinte fájt, görcsös rándulások rázták testét, légzése szakadozottá vált, és kiszáradt torka enyhülésért kiáltott. És persze ott volt forrón meredező hímvesszeje: oly merev, hogy tompa zsibbadtság szivárgott le végig az ágyékán, oly erősen vérrel telt, hogy az erek robbanásig feszültek.

Egész lénye megkönnyebbülés után áhítozott, nem volt képes többé visszatartani magát!

Kicsavarta testét és összepréselte combjait, de agóniája ezzel csak fokozódott; úgy tűnt, hogy az összeszorított testrész a lehető legrosszabb módon próbálja lecsitítani magát. Látómezeje vörös ködbe borult. Az alsó feléből feltörő lázas vonaglás végighullámzott rajta, azzal fenyegetve, hogy széthasítja a gerincét.

A  farka tövét szorító gyűrűtől nem tudott elélvezni. Nem, egyáltalán nem.

-  A kurva anyád! - köpte remegő szájszéllel.

Alig volt eszméleténél, úgy ismételgette „A francba, a francba, a francba!”. Nem tudta mi más módon menekülhetne az égető kínból, amellyé a puszta lélegzés vált.

Ekkor a szoba ajtaja félresiklott balra, de mivel teljesen el volt foglalva a belsejét felemésztő szenvedéssel, nem vette észre a belépő Férfit.

A Férfi óvatos léptekkel közelebb lépett a Fogolyhoz. Mozgása méltóságteljes és ruganyos volt, léptei alatt a vastag szőnyeg elnyelt minden zajt, ami a jelenlétére utalhatott volna. Némán megérintett egy kapcsolót az ágy mellett, mire a szoba egyszerre csak megtelt lágy fénnyel.

Mivel eddig börtöne sötét volt, ez a gyenge világosság is teljesen elvakította a Foglyot. Bár összehúzta szemét, így is beletelt egy hosszú percbe, amíg hozzászokott a fényhez.

Ránézett a Férfi feltünően gyönyörű, ugyanakkor kegyetlen arcrára, amelyen legcsekélyebb nyoma sem volt érzelmeknek, és könnyek szöktek a szemébe. Akaratereje és kitartása, immár a végsőkig feszítve, hirtelen összeomlott a Férfi előtt.

-  Na és hogy vagyunk? Jól tartjuk még magunkat?

A Férfi hangja jó néhány fokkal hűvösebb volt annál, mint amit közönyös arckifejezése sugallt. Az esetleges hallgató nem lett volna képes ellenállni a benne bujkáló különleges szilárdság meggyőzőerejének, a határozottságnak, amely a parancsoláshoz jól szokottakból árad.

-  Elég volt! – könyörgött a Fogoly vonagló testtel, könnyeit visszafojtva.

Ám a Férfi a füle botját sem mozdította.

-  Többet engedtem neked, mint bárki másnak. De arra nem adtam engedélyt, hogy fogd magad és meghágj egy kis szajhát!

Volt valami zavaró ellentmondás hanyagul csengő hangja és jéghideg tekintete közt.

-  Végülis tudtad, hogy Mimea el van ígérve, nem így van? Még Raoul is átkokat szór, azt állítja, hogy tönkretettél mindent. Mindez csak a jól megérdemelt csemegéd.

A Fogoly nem tehetett egyebet csak feküdt, válasz gyanánt visszatartotta lélegzetét, ahogy a megfontolt, ugyanakkor nyers szavak felécsaptak.

-  Tényleg képes volt a hiúságod annyira elvakítani, hogy azt hidd, megnyerheted magadnak Mimeát? Ebben az esetben, mégha Casanovát is játszottál jól tudtad, hogy a játéknak vannak szabályai, amiket be kell tartani, nem?

A Férfi háta mögött éles női hang harsant és átvágott a szobán.

-  Nem játék volt!

A Fogoly összerezzent, mintha a felcsattanó hang belémart volna. Szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, amit Mimea arcának nyílt látványa okozott a számtalan titkos légyott után.

-  Ragaszkodott hozzá, hogy találkozhasson veled, s nem fogadott volna el nemleges választ. Nos, azt mondják, hogy a szerelem vak; de az, amit úgy tűnik, hogy ti ketten nem értetek, az az, hogy erről nem ti döntötök. Tehát halljuk egyenesen az érintettől.

-  Hallani... mit? – kérdezte a Fogoly rebbenő tekintete némán, halványan megérezve, hogy mi lesz az, amivel a Férfi folytatni fogja.

-  Ez a kapcsolat sosem volt igazi, ezt mondta. Ha Mimea nem lett volna, akkor bárki más meleg teste megtette volna. A kíváncsiságát csak az keltette fel, hogy a test női volt.

Ebben a pillanatban egy újabb érzés kúszott fel a Fogoly gerincén: nem a felhorgadó gyönyör hullámai, hanem inkább valami hideg, sötét kétségbeeséshez hasonlatos.

-  Addig amíg talált magának egy rendelkezésre álló puncit, amiben kiolthatta éhes férfiassága forró vágyát, nem számított, hogy az kié. Ezt mondtad, nem?

Nem volt szabad provokálnia a Férfit; az annak hangjában megbúvó mély, rejtett fenyegetés elborította a Fogoly érzékeit. Arcizmai megfeszültek. Így, ebben a merev állapotban levegő után kapkodott és nagyokat nyelt.

Ám mielőtt válaszra bírhatta volna remegő ajkait, a lány megszólalt:

-  Ez hazugság! Ti mind összeszövetkeztetek ellenünk, hogy megpróbáljátok tönkretenni a kapcsolatunkat!

Mimea hangja megkeményedett, és szemrehányó tekinetettel meredt a Férfira; számára az a személy, aki kényére-kedvére megbilincselhette szeretőjét, inkább szerelmi vetélytárs volt semmint a legfelsőbb tekintély jelképe.

-  Tudod, kit választott Raoul a partneremül? Jenát! Feltehetőleg azért, mert jók a génjei...

Hangjának remegése és vontatottsága érzelmeinek kétségbeesett mivoltáról árulkodott.

-  Hát én nem kérek belőle! Az egész arcára rá van írva, hogy mekkora egy perverz. Már a gondolatába is belebetegszem annak..., hogy ő öleljen..., hogy az ő gyermekét hordjam!

Ez valami olyan volt, amit női büszkesége nem engedhetett; ennek ellenére mégis majdnem egyazon lélegzettel a Fogoly felé fordult, s fájó szívvel így szólt:

-  Te más vagy, mint a többiek, nem igaz? Ugye te csak engem szeretsz?

De a Fogoly a felét sem hallotta annak, amit mondott: minden erejét felemésztette az, hogy visszafogja magát attól, hogy hangosan felnyögjön. Testét kitekerve próbálta távol tartani magát annak a bizonyos ténynek a felismerésétől, amely egész idő alatt áthatotta a beszélgetést: az egyetlen dolog, amit Mimea szavaiból kivett, az az volt, hogy titkos találkáik nyílt felvállalása csak kemény, elítélő bírálatot hozna a lány fejére.

Azidőtájt mikor titkuk kiderült, társai csatlakoztak a kritizálók csapatához: „Semmi hasznát nem vesszük egy olyan havernak, aki képes belezúgni egy nyavalyás akadémiai gyártmányú hercegnőcskébe”.

Mimeáról az járta, hogy „Nem képes megítélni a férfiakat, ha bele tud esni egy olyan senkiháziba, mint az.” – így beszéltek róla a háta mögött. Egyik kéz felől az Akadémia irigyelt terméke, a másik felől ő, aki a söpredék közt született és nőtt fel.

Ám Mimea tudta: a szüntelen gúny árnyékának homályában, a közvélemény kitaszító keze és a rosszalló tekintetek mögött, mindenki erősen tisztában volt vele, hogy milyen ritka egyed is Ő.

Értékes vérvonala (vagy annak hiánya) ellenére, arcvonásainak szépsége (vagy annak hiánya) ellenére, bűnözői múltja (vagy annak hiánya) ellenére, egyedülálló megjelenése már önmagában is elég volt ahhoz, hogy megbabonázza az embereket. Ez az önmagába vetett rendületlen bizalom – amiben azaddig minden körülmények közt hitt s amelynek kőbe vésettségéről meg volt győződve – könyörtelenül el lett tiporva.

Mimea a kezdetektől fogva látta, hogy fog végződni: az őket egymástól elválasztó mindennapos hazugságokat, a területhez tartozás tettetését, az üvegbúra alatt tündöklő lelkeket.

A lány összes kollégája közül Ő volt a leggyönyörűbb. Nem érdekelte sem a felháborító, rosszindulatú pletyka, sem a többiek sötét féltékenysége vagy alattomos viselkedése; magaviselete és beszédmodora végtelenül neveletlen maradt, s az együttműködést végsőkig elutasító szelleme sosem engedte neki, hogy csak a boldogulás végett járjon társaságba. Mindazonáltal, tettei nem voltak céltalanok: egyedül Ő ért el egy sajátságos fajta „tisztaságot”.

Ez volt az, ami miatt Mimea akarta Őt, bármi áron. Habár mindketten kalitkába zárt madarak voltak, azt hitte, hogy egyesülésük talán valami teljesen újhoz vezethet.

Ez volt az, ami miatt ő kinyúlt Érte, amiért csókjain keresztül incselkedett vele, amiért a karjai közé vetette magát, amiért oly forrón kívánta, hogy testük eggyé váljon. Így Ő az övé lett volna, csakis az övé.

Ilyen naív és törékeny álmokat ringatott.

Látszatra mogorva és udvariatlan viselkedése ellenére, pár nappal ezelőttig szeretője senki máséhoz nem fogható gyengéd tekintettel nézett rá – most viszont minden magyarázat nélkül elfordította az arcát. Mimea számára ezt volt a legnehezebb elviselni, s szerelmének némasága leírhatatlan félelmet ébresztett benne.

-  Miért nem mondasz valamit?

Ideje volt szembenéznie a valósággal: szeretője nem akarta látni őt. Mit ért egy olyan élet, amelyet láthatatlan láncok vertek bilincsbe? Egy kényszerű élet...

Szíve sajgott a kuszán kavargó gondolatoktól. Nem bírván már tovább, majdnem hisztérikus hangon felkiáltott:

-  Miért nem nézel rám? Kérlek, monddj valamit!

Felhúzta a szemöldökét és lebiggyesztette vörös ajkát, megértvén, hogy szerelme valószínűleg egyetlen pillantást sem fog áldozni rá. Egyetlen szempillantás alatt Mimea tekintete előtt egy azaddig elképzelhetetlen árulás ocsmány képének körvonalai bontakoztak ki, amelyet jól ábrázolt a Fogoly elfordított háta, aki mégcsak meg sem próbálta férfimódra megvédeni magát. A haragtól nem jutott szóhoz, csakúgy tüzelt a tekintete.

-  Ah, ez a vég – gondolta a Fogoly.

-  Gyáva! – vágta a lány a fejéhez, kiáltása csaknem sikollyá változott.

Ezt hallván éles, gyötrő fájdalom hasított a Fogoly hátába, mintha karmos-szegecselt korbáccsal húztak volna végig rajta. Még erősebben harapott az ajkába. Sós vére szétnyíló fogai közt a szájába szivárgott, s úgy marta a torkát, mintha tüskét nyelt volna, miközben a méreg perzselő forróságával párosuló fájdalom a mellkasát égette. Végtagjai megfeszültek, összeszorított állkapcsai közül nyögés, de lehet, hogy siralmas sóhajtás tört elő.

Ő maga sem tudott volna igazán különbséget tenni a kettő közt.

Mimea, aki mindeddig szeretője háta mögött állt, remegő ajkakkal elfordult.

-  Talán ebből te is tanultál valamit...

Miután meggyőződött arról, hogy a lány kellő gyorsasággal elindult az ajtó felé, a Férfi leült az ágy szélére. Nem sietett.

-  Ami azt illeti, a kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy ez lesz a vége – mormolta lágyan. Lerántotta a lepedőt, felfedve így a meztelen testet, amely még a felnőtté válás folyamatában volt. A Fogoly még fejlődésben lévő végtagjainak hajlékony szimmetriája, és az, ahogy teste a gyönyör kínjai közt gyötrődött, csak még jobban felkorbácsolta a Férfi szadista vágyait.

Pillantása végigsiklott a Foglyon. Hideg és nyugodt tekintetében nem tükröződött élénk szenvedély vagy vibráló lüktetés; csak akkor nyert egy kis színt a Férfi arca, amikor kegyetlen pillantása a Fogoly combjai közé esett.

A Fogoly hímvesszejének kemény, felajzott, koronás hegye kínzójához kiáltott: „El akarok élvezni! Hagyj megkönnyebbülni!”

-  El akarsz élvezni? – suttogta a Férfi hízelgő hangon.

A Fogoly ajkai megremegtek, ahogy visszafojtotta a lélegzetét, könnyes szeme a Férfihoz könyörgött. Rákényszerítette magát, hogy mereven bólintson, többször is.

Mély lélegzetet vett, amikor a Férfi gyakorlott mozdulattal szétnyitotta a térdeit. Azt hitte, hogy végre valahára a szabadulás szélén áll – a szabadulás szélén ebből az őrült tortúrából.

De mintha csak gúnyt űzne ebből az elhamarkodott optimizmusból, a Férfi szinte rá sem nézett a fiú duzzadtan pulzáló, kitörésre kész farkára; helyette kitárta a Fogoly bal combjának belső oldalát és ujjával gyengéden végigsimított a fiú hátsójának két dombocskáját elválasztó hajlaton.

Egy nyögés kíséretében a Fogoly szemei fennakadtak.

- Az engedélyem nélkül élvezted Mimea kegyeit. Tényleg azt hitted, hogy ilyen egyszerűen fátylat boríthatsz az egészre, miután a kis titkotok kiderült?

Most először, a félelem sötét felhője homályosította el a Fogoly tekintetét.

Mint ahogy máskor is, a Férfi a gazdák leghiggadtabbika volt – annyira, hogy egyenesen érzéketlennek tűnt. De ennek a mindig passzív, rezzenéstelen hangú embernek a külseje mögött egy kemény, irgalmat nem ismerő rabszolgatulajdonos arca rejlett – s ezt a Fogoly mindenkinél jobban tudta.

Ez volt az, amiért nem vetette magát ebben a szörnyű helyzetben a Férfi kegyelme után, miértek után kutatva.

Amikor a Férfi tudomására jutott a Mimeával folytatott kapcsolata, ő volt az, aki kihívóan viselkedett. Megcsalatni a lánnyal a párját, majd belemerülni az ebből születő afférba – ezt bárki megtehette. De ő nem ezért csinálta.

Ő szerette Mimeát. Káprázatos megjelenését, ártatlanul tiszta és jólnevelt gőgjét – azt, hogy fogalma sem volt a való világról, amelyben soha nem merészkedett túl a számára kijelölt élőhely határainál. Bőrének selymességét, bárhol is érintse őt. Mindent szeretett a lányban.

Mimea soha nem viseltetett előítélettel iránta, nem úgy, mint mások. Ő volt az egyetlen társa. A lány szemrebbenés nélkül elfogadta minden önfejűségét, s emberszámba vette. És ő mégis tudta, hogy rövid „nászuknak” és mindazon alkalmaknak, amikor „szerelmesek” módjára beszéltek egymáshoz, volt egy sötét oldala – és ez az a borzongás volt, ami a Férfi felett való árulása miatt titkon átjárta.

Mindez azért volt, mert a Fogoly aranykalitkában találta magát, amelyre sohasem vágyott. Egy vadóc kölyök számára, aki sohasem alacsonyodott addig, hogy mások talpát nyalja, ez a leküzdhetetlen bezártságérzet fullasztó volt.

Ebben a helyzetben a dolgok csak még rosszabbra fordulhattak. Alig tudta megtartóztatni magát, belülről rohadt, és ez ölte őt. Ha sértett büszkeségét félredobva nyalni kezdene a Férfinak, az végleg elpusztítaná.

Ezért volt, hogy még azt is könnyedén vette, mikor eljött az igazság pillanata – s ez növelte a Férfi, de méginkább a Mimea iránt érzett bűntudatát.

De most... Most félelem járta át.

-  Mimeával... mi... mi csak egyszer csináltuk.

Tudta, hogy a Férfi sosem dőlne be egy ilyen ostoba kifogásnak, de ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy valamiféle ésszerű magyarázattal kell szolgálnia – és ez egyfajta rettegéssel töltötte el.

-  Egyszer vagy százszor, számomra nincs különbség. Az, hogy a karjaidban tartottad, elegendő ok.

A Férfi ujjhegye incselkedően siklott a fiú végbélnyílása felé. A Fogoly összerándult; nemcsak hímvesszeje virágzott ki nedvtől gyöngyöző teltséggel a gyönyör ilyeténfajta rohamától, hanem bensejének rejtett virága is, melynek szirmai rendes körülmények közt csak kitartó előjáték bűvöletének hatására nyíltak szét.

Mintha csak állapotának kusza valóságát akarná megértetni vele, a Férfi ujjai hegyével könnyedén megérintette a virág redőit.

- Ezen a helyen szereted a legjobban, pont így...

-  Ne! – de teste elárulta a Foglyot mielőtt még a szavak elhagyhatták volna a torkát.

A felismerés, hogy képtelen visszafogni magát, csak méginkább félelemmel töltötte el. Egész testét elborította a libabőr, ahogy húsa átadta magát az őt elárasztó gyönyör ezernyi tűszúrásának.

A Férfi lassan beléhatolt az ujjával, izgató hullámzást idézve elő ezzel a Fogoly testében; az érzés hatására a fiú fojtott hangon felnyögött, miközben ágyéka megfékezhetetlenül, kínok közt tekergett-vonaglott.

-  Mi az? Még most is az önérzetedet próbálod menteni? Mi lenne, ha a változatosság kedvéért jóízűen felüvöltenél?

A Férfi hangját az örök fagy jeges nyugalma hatotta át, s ez oly távol állt megszokott hűvösségétől, mint nap a holdtól. Valójában már az ilyesfajta képzelgés is néma rettegéssel töltötte el a Foglyot. A Férfi kéjesen furakodó ujjának minden mozdulatára a szűnni nem akaró lüktetés tovább fokozódott, erőteljes, egész testében szétáradó zsibbadást okozva.

A Fogoly félig öntudatlanul összehúzta végbélnyílásának záróizmait; de teste ahelyett, hogy kilökte volna magából a betolakodó, oda nem illő tárgyat, csak még szorosabban markolta a Férfi ujját, s növekvő élvezettel nyelte magába azt. És ahogy így tett, ágyékának heves reszketése szégyentelen – sőt, elragadtatott – kétségbeeséssel lassan még intenzívebbé kezdett válni.

És mégis...

Nyilvánvalóan még ez sem volt elég a Férfi számára, aki megnyalta a fiú cimpáját, és a fülébe súgta:

-  Igen, ilyen egy jó fiú...

-  Ííííí – sivította a Fogoly. Kis sikolyt hallatott, s háta ívbe hajlott. A gericét rágcsáló apró, csiklandós fogak örvénye hirtelen megannyi agyarrá vedlett át, melyek koponyája közepébe vájtak, kifeszített végtagjai remegve, görcsösen rángatóztak. Heves mozdulattal a Férfi még beljebb préselte az ujját, minek következtében tüzes dárdák kezdték perzselni a Fogoly szemhéjainak belső oldalát. Lélegzete elakadt, és úgy érezte, hogy testének minden véredénye  a megpattanás szélén áll: nemcsak duzzadt farka, hanem fájdalmasan megkeményedett mellbimbói is.

Ájulásba menekülhetett volna az elviselhetetlen kín elől, de a Férfi kényszerítette, hogy vajúdva levegő után kapkodjon, s nem engedte, hogy elélvezzen. Miután a fiú végbélnyílásának rügyét ily tündöklő virágba borította, a Férfi, szüntelenül foglya alsó felével játszadozva, a kéjt használta eszközéül, hogy öntudatánál tartsa őt.

-  Aaaaaah... hááá... hmmm....

A Fogoly már amúgyis reszkető ajkai beleremegtek a torkában lüktető, bennszakadt lélegzetbe; csípője hevesen megemelkedett, ám mindennek ellenére is csak még meg nem ért gyönyörének egy csillogó fonalát volt képes előcsalni, a megkönnyebbülés leghalványabb reménye nélkül.

-  Aaarghh...!

Minden egyes, torkából félig feltörő kiáltást követően, melyek egyre inkább a sikollyá válás határát súrolták, teste lángba borult, végig egészen vesszeje nektárt csepegő nyílásának hegyéig – ily észveszejtő fenyegetés bújkált fogvatartója hozzáértő előjátékában.

A Férfi könyörtelenül játszadozott a fiú hegyesre keményedett mellbimbóival, melynek hatására az keserves sírásban tört ki; ujjai hegyével addig simogatta a Fogoly reszkető nemzőszervének csupasz hegyét, míg az fel nem üvöltött. Miután a fiú végbélnyílása egy ujját már szorosan magábanyelte, a Férfi melléfúrt egy másodikat is, tovább tágítva a testnyíláson.

-  Haa..aa!...

Miközben könnyei végigpatakzottak arcán, a Fogoly levegő után kapkodott, és töredezett szófoszlányok kíséretében rimánkodott.

-  Elég... elég volt... Soha többé... nem... ígérem... ahh! – könyörgött, vagy méginkább esedezett fogvatartója bocsánatáért.

„Nem, többé nem. Soha többé. Soha többé nem teszi!”

„Kegyelem!”

A buzgó szavak újra meg újra kibuktak a fiú bénulttá dermedt szájából, mintha lázálom gyötörte volna. A Férfi ismétcsak a fülébe súgott:

-  Engedlek elélvezni. Ahányszor csak kívánod. Oly sokszor, hogy a végén már bánni fogod, hogy Mimeát valaha is a karjaidban tartottad.

És ekkor utánozhatatlanul hűvös nyugalommal ítéletet hirdetett – egy őrjítő sötétséggel átitatott ítéletet:

-  Te az én ölebem vagy. Azt akarom, hogy a csontod velejéig átjárjon ennek tudata!

A Férfi rászegeződő kék szemei oly kimondhatatlanul gyönyörűek voltak, hogy látványukba bárki áhítattal beleremegett volna; ám ebben a pillanatban jeges tűzzel ragyogtak – talán gazdájuk sebzett büszkesége felett érzett dühéről árulkodva, vagy méginkább a Férfi fékezhetetlen megszállotságának jeleként.

Nem számított, hogy ezek melyike volt a valós – mert a Férfi tisztában volt vele, hogy dölyfös ítéletének hátterében ott kavargott a Mimea iránt érzett torz féltékenység sötét örvénye.