Ai no Kusabi - Elsõ kötet: Idegen ~ 2. fejezet

előző fejezet <<

>> következő fejezet

Második fejezet

Midas. A bűn városa. Maga a kegyetlen és kéjenc Caligula, aki megveti az éjszaka csendes, nyugalomban telő óráit.

Vagy talán egy, bármely ármány uralkodónál ördögibb Mefisztó. De lehet, hogy Shangri-La elveszett földi paradicsomának megtestesülése, amint felrántja többrétegű, neonfényes kimonójának szegélyét, vagy amint épp lelkeket ront meg egy szájszegletben játszó, buja mosoly kíséretében.

Midas rothadó lelke és szellemisége válogatás nélkül bárkit befogadott álló posványába, s megkérdőjelezhetetlenül uralkodott a sötétség felett, amely senkinek nem hajtott fejet.

Mindezen okok miatt nevezték el Midas Gyönyörnegyedének. A rossz hírű város a Jupiter néven ismert, óriási Lambda 3000-es szuperkomputer által irányított Tanagura központi metropoliszának egyik külső kerülete volt. A hozzátartozó terület a szórakozás összes elképzelhető formáját felkínálta, kielégítve ezzel a gyarló test húsának minden vágyát és szükségletét: itt kaszinók, bárok, bordélyok és a szórakoztató ipar minden műfaja az ember rendelezésére állt.

Midas határain belül nem léteztek erkölcsök és tabúk, ám mégis csak az éjszaka telt meg kétes és megvetendően érzéki ragyogással. Itt a hajnal érkeztével a harsány és zajos órák a semmibe vesztek.

Ám a szemkápráztató felszín alatt egy másik, visszataszítóbb arc bújt meg: annak a Midasnak a groteszk ábrázata, mely soha véget nem érő vacsoráját habzsolta a gyönyörök terített, ünnepi asztalánál, ahol a béklyóiktól megszabadult elemi ösztönök és a lemeztelenített emberi vágyak szétválaszthatatlanul egybefonódtak.

Az utcákat megvilágító, igéző fénynyalábok végtelen összevisszasággal, kuszán úsztak a sötétségben; s ezeknek a hatalmas, fluoreszkáló rovarölőknek a lábainál a zsúfolt horda a lomhán fújó, langyos szélben fürdött. Midas ragacsos lélegzete, amely ha ott kígyózott az ember elfásult tagjai körül, nem volt más, mint vágyat serkentő afrodiziákum: eltompította a tudatot, s kocsonyává változtatta a szívet.

De átvágva a felüljárókon, melyek kivezettek a Midas központját alkotó két, koncentrikus kört formáló körzetből – 1-es Zóna (Lhassa) és 2-es Zóna (Flare) –, ez a részegítő érzés elhalványodott. Annyi idő alatt, ami ahhoz kellett, hogy a hideg éjszakai levegő végképp szétoszlassa a tovatünő emléket, a város látképe teljes átalakuláson ment keresztül.

Midas külső övezete. Különleges Autonóm Terület. 9-es Zóna. Ceres. A megvetett „Midas Alfele”. A nyomornegyed. Nevének hallatára még a Gyönyörnegyedet működtető cég- és bolttulajdonosok is undorodva ráncolták szemöldöküket, s soha nem lépték át a határait.

Nem voltak rideg, magas falak, amik elhatárolták volna a szomszédos területektől; sem tiltó lézerek, amik megakadályozták volna a belépést vagy az áthaladást. Mindazonáltal, az itt-et az ott-tól elválasztó sugárutak még a vak számára is nyilvánvaló, gyors környezetváltozáson mentek keresztül.

Emberi lakóhelynek nem volt látható nyoma a szemét- és törmelékborította utcákon. Szükségtelen megemlíteni, hogy a midasi éjszakákat színesre festő, rikító neonok özöne innen fényévekre volt, így távoli ragyogásuk csak piszkosbarna utófénnyel vonta be Ceres épületeinek málladozó falait.

A város sajátságos és züllött megjelenése azt a látszatot keltette, hogy múlt és jövő folyását váratlan irányba terelve, az idő közönyös múlása hirtelen megtört rajta.

Így tett a Gyönyörnegyedből feltörő törhetetlen lelkesedés is. S ugyanígy a hízelgéssel bevont, kacérkodó hangok, melyeket a szél a hátán hordott. Semmi nem ért el erre a kietlen területre, hacsak bele nem olvadva a baljóslatú és kísérteties színek zűrzavarába.

Ceres az éjszaka szennyének adott otthont, melyre vastagon rátelepedett az idők pora. Már rég abbamaradt minden arra irányuló próbálkozás, hogy eltűntessék a gőzölgő szeméthalmokat; s régóta kihalt az önzetlenségre és megtisztulásra való bárminemű hajlandóság is, mely a közösséget mint közösség feltámaszthatta volna.

Az egyetlen hang, ami az ember füléhez elért, az a mélyben megbúvó harag volt, ahogy néha-néha mocorogni kezdett, és az elzüllött sóhajoké, melyek éjjel-nappal a rothadás és a halál bűzét árasztották magukból. Semmi sem tudott nőni-gyarapodni ezen a mérgezett földön; se élőlény, se város. Hozzászokván az állandóan szitáló megvetéshez, az ember álmai lassan elrohadtak, és belefulladtak a nyomorba.

Ceres polgárai számára Tanagura központi metropolisza, ahol mindig minden a legnagyobb rendben ment és fog is menni, elérhetetlen messzeségben volt – egy elképzelhetetlenül más világ. Az ittenieknek mégcsak az sem engedtetett meg, hogy Midasnak, az éjszaka eme öntelt kényurának, a talpát nyalja.

Ceresben az emberek a jelen fájdalmas valóságával és a romba dőlt múlt kísértetszerű álmaival éltek együtt. Soha senki nem ígért nekik édenkertet.

Aznap a sötét, ólomszínű felhők meglepő fürgeséggel mozogtak az égen. Az időjárás valahogy kitartott egész délelőtt, s csak délután fordult rosszra. Mindössze tíz perc alatt, a hirtelen jött felhőszakadás kegyetlen viharrá vált.

Az eső megállás nélkül verte a földet, mintha csak magának a söpredéknek a létezését akarta volna kisulykolni belőle. A szemétlepte utcák szennyvízlevezető csatornái eldugultak és kiáradtak: mivel nem volt hová ömlenie, a lefolyó esővíztöbblet dühöngő folyammá alakult, mely mindent magával ragadott.

Aztán leszállt az éjszaka.

Miután kitombolta magát és elvonult, a vihar csillagokkal megtüzdelt égboltot hagyott maga után. Ezen az egyetlen éjszakán a mindig tompa, folytó sötétség furcsán és frissítően üde volt.

Az éjszakai légkör már önmagában vérpezsdítően hatott. Hála a korábbi felhőszakadásnak, a söpredék ifjai nyomorult patkányfészkeik magányában ütötték agyon a délutánt; most viszont a vihar elmúltával nagy hévvel eresztették ki a felgyülemlett gőzt.

Cimborák nyakalták az alkoholt és estek át sietősen a kötelező menet szexen, amelyhez különböző drogok fogyasztása is hozzájárult. Egyáltalán semmi szokatlan nem volt a Ceres szűkös területén zsákmány után néző bandatagokban, akik fejeket törtek be és bajtkevertek.

A 9-es Zóna erőviszonyai évszakról évszakra változtak – ami annyit jelentett, hogy még a gyomirtók bőkezű alkalmazása ellenére is, a végén néhány újfajta gaz mégis életre kelt az esőzések elvonulta után. Habár legnagyobbrészt ezek oly kérészéletűek voltak, hogy még a vakmerő tettekről és belső rivalizálásokról szóló híreszteléseket sem vette komolyan senki; így a bandák közti összecsapások is aligha voltak nevezhetőek „hadurak versengés”- ének.

Gazfickók és igavonó állatok éktelen bűzétől volt terhes a levegő, de senki sem rendelkezett elég személyes varázzsal ahhoz, hogy hadirendbe állítsa őket, s hódító hadjáratba kezdjen. Mégis, a végén senki sem tagadta ezeknek a folyamatosan zajló bandaháborúknak a létezését, amiknek vérengző erőszakosságáért főleg a nyomornegyed közrendjének hanyatlása volt felelős.

Újabban, a 9-es Zónán belüli elsőségért folytatott párharc Jeeks (a „Hiper Kölykök” egy újabb nemzedéke) és Mad Dog Maddox közt lángolt fel, aki elvesztett hatalmi bázisát próbálta visszaszerezni. Azt beszélték, hogy ez igazából a régi és az új rezsim közti összecsapás volt – s hogy ezalatt mindvégig nagyerővel bíró harmadik felek húzodtak meg az árnyékban, a támadásra megfelelő pillanatot várva.

Ennek a taktikának volt a része az már majdnem négy éve, hogy saját életük s hírnevük kockára tétele, vagy a hőn áhított dolgok egyszerű magukhoz ragadása helyett, inkább a konc utáni tülekedés – az egymás kölcsönös fékentartásának biztosítása kölcsönös gerinctelenség útján – vált bevett gyakorlattá.

Egykor a Bison vezette a 9-es Zóna szabad tüzelési övezetét, mely „Meleg Vájat” néven is közismert volt – de sikerük tetőfokán hirtelen felbomlott a banda, s azóta sem dőlt el, hogy ki lépjen a helyükre.

Immár a jelöltek köre Jeeks-re és Mad Dog Maddoxra korlátozódott.

„Márcsak a kegyelemdöfés időzítése maradt hátra„ hencegtek a nagyszájúak. De ahhoz, hogy ezt bármelyikük is sikerre vihesse, hiányzott egy döntő elem: egy olyasfajta akaraterő, ami képes lett volna megbűvölni követőit, s amely képes lett volna megsokszorozni azok egyéni próbálkozásának együttes erejét.

Valaha a söpredék ismert valakit, akinek birtokában volt ezafajta karizma. A fiú tizenhárom évesen, minden különösebb pozíció s kiváltság nélkül hagyta el a Guardian néven ismert nevelőintézetet, s mégis, meglepően rövid idő alatt nevet szerzett magának a nyomorgók közt.

Ennek oka nem feltünő megjelenése volt. Nem hízelegte magát be feleslegesen senkinél, nem hullt térdre senki előtt, s a bizalmába férkőzni sem volt könnyű. Mindenki, aki ismerte őt, egyetértett abban, hogy az ok személyiségének felsőbbrendű természetében rejlett, mely meghazudtolta mindössze tizenhárom életévét.

„Ő egy valódi Varja” járta róla. „Aki senkinek nem hajt fejet.”

Midas minden lakosa hallott már Varjáról, az ősi mítoszok ragadozójáról, akit Ragonként, az alvilág démonisteneként is ismertek – vagy Grendelként, a lélekpusztítóként. Egy vadállat, aki képes acél állkapcsának és borotvaéles agyarainak egyetlen csattanásával szétzúzni áldozata végtagcsontjait. Egy lenézéssel teli kiméra, ki hátából kinövő négy szárnyának segítségével szeli át a levegőeget, s kinek teste megbabonázó fekete fénnyel ragyog.

Egyrészt a még a söpredék körében is egyedülállónak számító koromfekete haja és obszidián tekintete miatt hasonlították Varjához – de ezek miatt korcsnak és félvérnek is csúfolták. Másrészt a kiszámított kegyetlenségnek hála, melyre senki se számított volna ily törékeny külső láttán. Ha a dzsungel törvénye az, hogy „csak a legerősebbek élik túl”, akkor az, hogy a gyengék az erősek pártfogását keresik, s hogy megpróbálnak ezekhez közelférkőzni, az emberi természet egy különleges visszavágása volt.

Ő azonban tudomást sem vett ezekről a róla szóló, behízelgő és túláradó, értelmetlen bókokról. S habár messzire elért a keze, mindezért cserébe nem követelt különösebb ellenszolgáltatást a köréje gyűlőktől. Ez azért volt, mert „párzótársa”, akit énje „jobbik felének” hívhatnánk, mindig mellette volt. Nem túlzás azt állítani, hogy azon az ifjún kívül senki másra nem vetette a tekintetét.

Az emberekről azt tartják, hogy évek során nőnek fel és érnek meg, ahogy az élet megpróbáltatásai lassan megedzik őket; de azért vannak olyanok is, akiknek felsőbbrendű jelleme nem kötődik sem korhoz, sem nemhez. Minden mozdulatát viharos érdeklődéssel és éles kíváncsisággal figyelték, ám ő mégsem pazarolt túl sok figyelmet minderre mindennapi élete során.

Azonban a kézben, mely oly szerényen söpörte félre a rávetődő rivaldafényt, nem volt sem szelídség, sem könyörület. De még ígyis, a karizmája bűvöletébe esők köre egyre csak nőtt; s mivel ő állt a csapatok élén, több, mint logikus volt, hogy a Bison került hirtelen előtérbe.

Ám aztán azon a napon... Mint derült égből a villámcsapás, a Bison szétoszlott a levegőben. A söpredék hitetlenkedve, s a csodálkozástól némán bámult a történtekre. Elment, csakúgy.

A helyzet félreérthetetlen volt, s szárnyra kelt a hír, hogy Riki visszavonult a Bisonból.

„Miért? Mi adhatott rá okot?” – söpört végig váratlan megrázkódtatás a söpredéken, amit találgatásnak álcázott trágárságok és túlzó pletykák rohama kísért. Ám a Bison felbomlása mögött álló igazság rejtve maradt a titkozatosság ködében.

Csak ő volt képes vezetni őket. Mégha figyelmen kívül is hagyjuk a banda feloszlásának hátterében álló igazságot, a Bisonból hiányzott Riki büszke központi személyisége, s egyszerűen megszűnt létezni. Ez a banda elkerülhetetlen kimúlásához vezetett, s csak egy élénkre színezett városi legendát hagyott maga után.

Majd négy év telt el azóta.

Az eredeti Bison tagok következetesen újjászervezték a bandát a maguk módján (habár nehéz lenne azt állítani, hogy jó munkát végeztek), és a környék nyugtalanná vált.

Természetesen, az elmúlt négy év során számos trónkövetelő próbálta megnyerni magának őket, s próbálta saját bandája számára kivívni a nyomornegyed lakóinak tiszteletét. Lehet, hogy a Bison felbomlott, de jelenlétének erős kisugárzása még mindig érződött. Így forróvérű fiatalok tettek egyértelmű lépéseket azért, hogy a maguk oldalára állítsák őket, mohón kapván még a legapróbb lehetőség után is, hogy részesei lehessenek a banda legendás dicsőségének.

Miközben ott voltak azok, aki mind nyíltan, mind titokban a Bison periferiális maradványának kiáltották ki magukat, Riki régi társai és a maradék Bison veteránok ellenálltak a kísértésnek, bármennyire kitartó hízelgéssel is vették körül őket. Mert miután belekóstoltak a borzongásba, amit Riki oldalán éreztek amint vállt vállnak vetve álltak, vagy amint együtt futottak a falkával, számukra senki sem tudta átvenni a fiú helyét.

Ahogy az egyhelyben álló víz is lassan megposhad, ugyanúgy a viszály jellege is megváltozott idővel. Azok, akik nem tudták meglovagolni az idők árjának hullámait, arra ítéltettek, hogy lemaradjanak, s mások fenekét nyalják.

Ebből a szemszögből a korábbi Bison tagok döntése szívből jövő volt; múltbéli dicsőségük az évek során kegyetlenül törmelékké lett zúzva, s az, hogy sikerült elkerülniük, hogy valaki más szajhájává váljanak, kész teljesítménynek számított.

Most azonban felbukkantak olyanok is, akik jelenlétüket pusztán megvetéssel fogadták. A legszélsőségesebbek közt ott voltak Jeeks és Maddox – a Hiper Kölykök-féle Jeeks és Mad Dog Maddox. Nem számított, hogy ezek milyen messzire terjesztették ki a hatalmukat és befolyásukat a söpredék körében, a többi banda lekezelte őket.

„A Bisonnak mégcsak a nyomába sem érhetnek!”

„Imposztorok! Nem mások, mint hitvány utánzók!”

Sértő provokációk és a Bisonnal való összehasonlítás – mindig ugyanaz a gyűlöletes ösztönös reakció.

Bison. Bison! Bison!

Kétségtelen, hogy azoknak, akik a nyomornegyed két hatalomra törő pólusának tartották magukat, elegük volt ebből a névből. Nem volt semmi büszkeségre méltó az azzal való a szembesülésben, hogy egy legenda helyére pályáztak, mely mostanra márcsak árnyéka volt régebbi önmagának. S ez volt az, amiért megfogadták, hogy egyszer s mindenkorra szét fogják zúzni a „Bison” név rothadó maradványait, és mindazt, ami vele kapcsolatos.

A két, égi útját járó hold még sosem volt ily gyönyörű, ahogy fényes díszbe vonták az éjszakai égboltot.

„Haa- haa-haa-”

Kifulladva, Kirie az üres mellékutca málladozó falához préselte az arcát, s egy hosszú, ziháló lélegzetet vett. Korábban, szobáját elhagyva a szokásos gyülekezőhelyre jött, azzal az elhatározással, hogy összeverődik a társaival. Akkor meg mi a fene folyt itt?

-  A kurva anyátok! Ti tetves mocskok...

Az orvtámadás a semmiből tört elő. Valahogy hárította az első rohamot, de aztán nekilódult, s rohant, ahogy csak a lába bírta, megpróbálván lerázni magáról üldözőit. Ebben a pillanatban azonban a leghalványabb fogalma sem volt róla, hogy merre járt.

-  A francba!

A szíve oly hevesen vert, hogy majd kiszakadt a mellkasából, s ömlött róla az izzadtság. Vaskapocsként összeszoruló ajkain keresztül mindössze fojtott, haragos fujtatás szökött át.

-  A francba! A francba! A francba!

Az egyetlen, amire Kirie ebben az idegállapotban képes volt, az a szitkozódás volt. Letörölte a homlokán végigfolyó izzadtágot. Ekkor, miközben a környezetét vizsgálta, váratlanul egy vörös fénypont izzott fel a sötétben, látómezejének legszélén.

Megriadva, ösztönösen félrekapta a fejét. S amint így tett, pillantása egy pillanatra a falon túlra tévedt. Halványan érzékelte, hogy valaki ül ott, a szembelévő épület után maradt törmelékhegyen. Az omladozó sikátor az éjszaka homályában fürdött, s csak a házak fölött vándorló két hold bizonytalan kék fénye világította meg valamelyest.

A vörös fénypont valószínűleg egy égő cigarettavégtől származott.

-  Mi a fészkes fenét gondol az a fickó, hogy egy ilyen helyen rágyújt? – kérdezte magában, szemöldökét felvonva.

Ekkor közeledő léptek zajának visszhangja verte fel a mellékutca csendjét.

-  Ott van?

-  Nem. Úgy tűnik, hogy meglépett.

-  Mondtam nektek, hogy nem kellet volna így kertelnünk. Egyszerűen neki kellett volna esnünk és kész!

-  Mi a fenét beszélsz? Az a kis féreg gyors volt.

A homályos alakok ingerült szóváltásba merültek, s hangjuk magas fekvése arra engedett következtetni, hogy fiatal fiúk voltak, akik még nem kezdtek el mutálni.

-  Most mit csináljunk? Látott minket.

Körülöttük a levegő félelemtől és gyűlölettől volt terhes.

Túlerőben voltak Kiriével szemben. Ha felfedezték volna őt itt, egy a tízhez lett volna rá az esélye, hogy számottevő sérülés nélkül kerüljön ki az összetűzésből. Tudatában az őt körülvevő valóságnak, még mélyebbre süllyedt a sötétségben, s visszatartotta a lélegzetét, amire csak mostanra vált képessé.

- Nagy szám. Egy kicsit megtornáztattuk. Ez elég, nem? Legközelebb nem lesz hézag, a szart is ki fogjuk verni belőle.

Kirie kezei ökölbe szorultak, és a fogát csikorgatta ezeknek a nagyszájú kijelentéseknek a hallatán.

-  Seggfej kölykök – gondolta magában.

Kirie maga egy harmadéves teleplakó ifjonc volt, de az utcai szóbeszéd szerint a Jeeks-hez tartozó bandatagok mind tizenöt évnél fiatalabb tinédzserek voltak. Más szóval, félelmet nem ismerő kölykök, akik csak most kezdtek hozzászokni ahhoz a különbséghez, ami a nyomornegyedbeli életet elválaszotta a nevelőintézetitől.

Annak idején, ugyanezen okból kifolyólag, a csúcspontján álló Bison még koraérettebbnek és szélsőségesebbnek számított, mint a Jeeks. Akár tetszett nekik, akár nem, tizenhárom évesen a Bison kölkök ki lettek téve Guardianból. Rákényszerülvén arra, hogy a saját eszközeikre hagyatkozzanak, nem volt más választásuk, minthogy összekapják magukat, de gyorsan.

Már egyedül ez elegendő ok volt ahhoz, hogy a megmaradt bandatagok állandó szálkát jelentsenek Jeeks szemében, aki el nem mulasztott volna egyetlen alkalmat sem, hogy rosszindulatú megjegyzést tegyen az újjáélesztett Bisonra, korábbi énje csak halvány másolatának nevezve azt. Mert amíg a Bison létezett, addig Jeeks minden tette azok „bálványként őrzött képé”- hez volt hasonlítva.

Az, hogy Riki nem egy bukott vezérjelkép volt, csak még rontott a helyzeten. Az, hogy egy töretlen győzelmi széria közepén köszönt le, élő legendává változtatta az alakját, akit azóta is emlegettek, s akire azóta is hivatkoztak.

De függetlenül attól, hogy mi volt akkor, manapság már az is elég volt, hogy valaki a Bisonnal lóg, s az illető máris kést kapott a hátába valami sötét sikátorban. Kiriének elege volt a helyzet jelenlegi állásából. Mindennek ellenére tudta, hogy olcsó kifogásokat keresni amiért sarokba szorítva találta magát, csak időpocsékolás lett volna.

A Jeeks-szel lógó kölykök nem fognak könnyen lenyugodni, amíg ki nem irtják a Bisonnal kapcsolatban állóknak még az írmagját is.

A forrófejű Jeeks kölkök egyike végre észrevette a téglahalom tetején cigarettázó fickót.

-  Hé, faszfej! Mit csinálsz itt?

A fiú a kérdésbe vetett pökhendi arrogancián keresztül vezette le ingerültségét, amit előbbi prédájuk szökése miatt érzett.

-  Ez a hely nem taknyosoknak való, hogy egész álló éjjel itt lebzseljenek. Úgyhogy húzzátok el a beleteket és takarodjatok haza! – válaszolta a fickó váratlanul parancsoló hangnemben, és játékosan könnyed hanglejtése ellenére hangjában volt valami él, ami méginkább metszőnek hatott ezeknek a félelmet nem ismerő kölyköknek a fülében. Kirie azon kapta magát, hogy halkan az orra alatt dörmög:

-  Ez a csávó, ez valami bolond.

Tudta, hogy a kölykök ott, vele szemben, Jeeks bandájában futottak. Ha ez a ficsúr arra törekedett, hogy összeakassza a bajszát velük, akkor legalább kilenc élete kellett, hogy legyen, mint a macskának. Ha pedig nem, akkor ő volt a földkerekség legnagyobb bolondja.

-  Ha tudnád, hogy kivel beszélsz, öreg, kétszer is meggondolnád, hogy kinyisd-e a pofád – folytatta a kölyök sérült önérzetét próbálván menteni, hisz a Jeeks banda tagja volt. – Ha pedig nem, akkor majd mi szívesen móresre tanítunk. Csak aztán össze ne csináld magad!

A fiú egyértelműen érezte, hogy csorba esett a büszkeségén, így duplán akarta visszaadni a kölcsönt.

-  Mostmár késő ahhoz, hogy az anyukádért könyörögj!

Ekkorra a galeri tagjai már elhatározták, hogy az ismeretlenen fogják levezetni a bosszúságukat. Azután kutatva, hogy hogyan engedhetnének ki egy kis gőzt, a fickó tökéletes célpontnak tűnt.

-  Pontosan, haver. Jeeks bandájával beszélsz.

-  Jeeks? – kérdezett vissza az ismeretlen az izgatottság leghalványabb jele nélkül; sőt, hangjában már-már csalódottság bújkált. – Sajnálom, de nem ismerem az illetőt. Ő lenne az, aki esténként pelenkát cserél nektek?

Még a szavait átható szarkazmust leszámítva is, már puszta beszédmodora arra engedett következtetni, hogy itt nem valami rossz viccről volt szó, s Kirie nem tehetett mást, minthogy tátott szájjal bámulja.

-  Valami baj lehet a fejével – gondolta, s a szavak majdnem kibuktak a száján a hitetlenkedéstől.

-  Nem ismered? Te nem ismered a Jeeks bandát? Mégis mekkora hülye vagy?

-  Nem számít. Ha nem ismeri, akkor majd mi megismertetjük vele.

-  Átkozottul jól mondtad, haver! Egy pillanat alatt beleverjük.

A kölykök hátán már bőszülten meredezett a szőr,  ám a fickó újra megszólalt:

-  Azt hiszitek, hogy ismeritek a söpredéket. De tévedtek.

Nem sietett, higgadtságát egy pillanatra sem veszítette el.

-  Gyere csak le, öreg! Majd mi betömjük azt a nagy pofádat, és vágunk helyette másikat!

-  Oké-oké. Hát akkor játsszunk! Ne is húzzuk tovább az időt – mondta a fickó, s lemászott a törmelékhalomról.

Lézerkés villant a sötétben. Ahelyett, hogy ijedtében hátratántorodott volna, az idegen fürgén oldalra lépett, s megragadva a kölyök felé vágó karját, egy jólirányzott jobbhoroggal válaszolt. Aztán, kibillentve a fiút az egyensúlyából, egy kegyetlen félköríves rúgást mért rá.

Különös árnyék borult rájuk. Ez nem lehet. Merő döbbenet. Ez kibaszottul nem lehet! Biztos, hogy csak álmodtak.

Nemcsak a testfelépítésbeli különbségről volt szó; ezafajta precíz védés és támadás mindegyiküket teljesen váratlanul érte. Nagyokat nyelve hátrálni kezdtek. A „Jeeks módszer” az volt, hogy felhajtották és sarokba szorították a prédát, aztán bekerítették és ott ütötték-verték, ahol a legjobban fájt. Nem vesztegették az időt. Fizikai erejük hiányosságait számbeli fölénnyel ellensúlyozták, és állták a fájdalmat; olyannyira, hogy a kegyelemért könyörgő, kisgyermekként hangosan zokogó, végül alaktalan roncsként vánszorgó-vonagló fél mindig a préda volt.

De ezt a jól begyakorolt forgatókönyvet most könnyedén felborította egyetlen fickó...

-  Szentséges szűz szar – mormolta magában Kirie a sötétség takarásában.

- Szemet szemért, ez a söpredék törvénye. És ha már itt tartunk, ez vonatkozik a csontra és az izomra is – mondta az idegen, miközben rezzenetlen tekintettel belépett az ütött-kopott utcalámpa fénykörébe, mintha csak fekete szárnyak öleléséből lépne ki reflektorfénybe. – Nekem mindegy, bárhogy is legyen. Ha el akartok szaladni, akkor most jött el a pillanat.

Halvány mosolyra húzta a száját.

-  Máskülönben mi lenne, ha nekiesnénk és addig játszadoznánk, amíg véresre nem vertük egymás pofáját? – kérdezte, s jókedvűen felnevetett.

Péntek éjjel.

Szokatlan holdszivárvány ívelt át a nyugodt, késő éjszakai égbolton. A menedékhelyként és főhadiszállásként egyaránt használt lepukkant épület egyik szobájában, az immár legendás Bison tagok egykedvűen ütötték el a hosszú és unalmas órákat.

Egyszer régen, ezek a csibészek nevet szereztek maguknak, őrülten vágtatva végig a nyomornegyeden, s mindent felforgatva. Ám mostanra már megváltoztak: többé nem vicsorgatták a fogukat és nem villantották ki a karmukat minden egyes apró kis provokációra. Vagy legalábbis így tűnhetett az esetleges szemlélődő szemében.

A munkával rendelkezők aránya elenyészően alacsony volt a kölykök közt, akik éjt nappallá téve a bandaháborúkat követték nyomon, ezzel állandó munkaerőhiányt teremtve a nyomornegyedben. Félretéve a munkák tényleges minőségét, ételt rakni az asztalra „normális emberek” módjára nem volt gond. Természetesen, a nyomornegyed lakosaiként fogalmuk sem volt arról, hogy a „normális emberek” mit értettek a rendes életkörülmények kifejezés alatt.

Még álmok és vágyak nélkül is, s a tehetetlenség és a pangás terhe alatt gályázva, az emberknek enniük kellett. Az éhség képezi az emberi szükségletek piramisának az alapját. A söpredék körében senki nem áhítozott nagy gonddal készített étkek és hatfogásos vacsorák után, de kóbor kutya módjára éhenhalni sem kívánt senki.

Az étel szétosztása nem az egyenlőség elvét követte, hanem inkább a kemény munkáét; s az emberek csak húszas éveik végére érkezve kezdtek küzdelmes harcba a fájdalmas valósággal, amikorra is fiatalos jókedvük már megcsappant. Habár a számotvetés ezen órája kétségtelenül hamarabb jött el a számukra, mint azt bárkmelyikük is várta volna.

Egy üveg „Angyalszárny” járt kézről kézre, ami egy erős, hallucinogén droggal kevert barna sör volt. Kirie mozdulata váratlanul megakadt, és mintha csak most jutott volna az a valami hirtelen az eszébe, megszólalt:

-  Hallottátok? Mistralban vásár nyílik.

-  Vásár? – kérdezte Sid egyértelmű meglepetéssel a szemében. – Úgy érted, hogy egy Pet Árverés?

Kirie kurtán bólintott.

-  Azt beszélik, hogy ezúttal akadémiai gyártmányú ölebekről van szó. Mindenki izgatottan ugrál, beleértve az új pénzes alakokat Kahn-ban és Reginában. A pletyka szerint a kikiáltási árak tízszer magasabbak lesznek a szokásosnál.

Hol a fenében hallhatta mindezt? Mindegyikük igazi utcai fenegyereknek tartotta magát, de mindig Kirie volt az, aki elsőként szerzett tudomást a dolgokról.

-  Törzskönyvezett, fajtiszta egyedek, mi? – mormolta Guy inkább csak magának.

-  Ennek semmi köze hozzánk – vágta rá Luke.

- Nem mintha azokhoz az akadémiai gyártmányú ölebekhez akarnám hasonlítani magunkat vagy mi, de egy kis idővel és pénzzel, meg némi fényezéssel, mi is legalább feleannyira jók lennénk. Eltekintve az enyhébb magaviseleti problémáktól. Nem igaz, Riki?

Kirie nevetve nézett Rikire felemás, szürke és kék színű tekintetével, aki viszont mintha csak a tárgy iránt érzett érdektelenségét akarná kifejezésre juttatni, unott arckifejezéssel kortyolt egyet a sörből. Ezt a kendőzetlen reakciót látván, Kirie összevonta a szemöldökét. Hisz mégiscsak bosszantóbb az, ha a többiek jelenlétében az emberről tudomást sem vesznek , mint hogyha nem értenek vele egyet.

Régebben, mikor a Bison, mint koraérett kívülállót elhajtotta, még akkor akkor sem kezelték le soha őt annyira, mint amennyire Riki tette. Annak feléje tanúsított viselkedése hatalmas pofon volt a számára.

-  A büdös kurva... – gondolta a fogait csikorgatva.

Kirie visszagondolt az éjszakára, amikor Guy váratlanul magával hozta Rikit az ő megszokott búvóhelyükre. Annyira meg voltak lepődve mindannyian, hogy egyikük sem volt képes megszólalni néhány hosszú másodpercig; de aztán a következő pillanatban mindenki az ő nevét ismételgette, furcsán melegséggel teli, emelt hangon.

„Riki...!”

„Riki?”

„Rikit mondtak? Komolyan?”

Kirie ismerte őt. Ott állt előtte a fekete haj és a fekete szempár, melyek ténylegesen akadémiai gyártású minőségre utaltak. Ez volt az az ember, akit valaha a söpredék „Karizmája”-ként neveztek.

Kirie még most is képes volt felidézni magában azt a leírhatatlan, részegítő érzést, ami akkor átjárta, s mindez amiatt a három nappal korábbi éjszaka miatt volt. A véletlen szerencse vagy épp az elkerülhetetlen végzet beleégette a retinájába: az illető, aki annak idején a Bison élén állt nem volt más, mint az az ember, aki ölre ment a Jeeks vezérelte kölkökkel – azáltal a Jeeks által, aki azt hirdette magáról, hogy kiirtja a Bisont –, s következésképp szétrúgta a seggüket.

„Ironikus”-nak kellet volna neveznie. Nem, Isten kezének. Lénye legbelsejéig beleremegett abba, hogy másodszor is láthatta ezt az élő legendát – a legendát, akivel sohasem hitte volna, hogy újra találkozhat –, s ez olyannyira felkavarta, hogy az a Bison többi tagjának öröméhez nem volt fogható.

De a többiek előtt nem csinált nagy ügyet abból, ami azon az éjszakán történt. Akkor meg Riki miért csak ővele viselkedett hidegen? Azért lett volna, mert Kirie volt a bandatagok közt az egyetlen, akit nem ismert? A legenda talán kínosan érezte volna magát, ha egy túlságosan bizalmas beszélgetésbe fogtak volna bele már rögtön az első alkalommal, hogy találkoztak.

De Kirie még azután sem enyhült meg, hogy mindezt végiggondolta, aminek eredményeképp megcsökönyösödött, és még a könnyed csevegéstől is visszavonult. Habár nem értette. Talán Riki nem kedvelte őt; már első találkozásuk óta ez volt az érzése. Vagy talán valaki valamit pletykált neki róla. Senki nem mondta meg neki nyíltan.

A Riki tekintetéből rávillanó ridegségnek olyan éle volt, ami minden más érzést elhomályosított. Jobban

örült volna egy gúnyos vagy maró megjegyzésnek, mert abban az esetben legalább visszavághatott volna. De Riki nem adott neki erre lehetőséget. Távolról sem. Kirie teljesen semmibe volt véve, s ezt felettébb lehangolónak találta.

Mérgesen összehúzta a szemét. Riki mindebből nyilvánvalóan nem érzékelt semmit, mert meg sem próbált félrenézni miközben a messzeséget bámulta. Kirie mogorva képett vágott, s egyre dühösebben valami éles visszavágáson törte a fejét.

Ekkor, mintha csak a megfelelő pillanatra várt volna, halkan megszólalt Guy:

-  Mi van veled, Kirie? Csak nem saját, személyreszóló nyakörvet akarsz?

Kirie könnyedén csettintett a nyelvével az elszalaszott alkalmon. Vett egy mély lélegzetet, hogy összeszedje magát, és erőltetett nevetés kíséretében így válaszolt:

-  Ja, tutira. Adj még hozzá egy gazdát, aki képes ellátni ezzel a jó kis erős dublini sörrel, és máris a talpát fogom nyalni.

Ez a megjegyzés valahogy elhatolt Riki tudatáig. Eddig közömbös arckifejezése hirtelen úgy megfagyott, hogy Kirie öntudatlanul is ökölbe szorította kezeit, és összerándult. Az okát maga sem értette, de Riki acélos tekintete megfagyaszotta a vérét. Magán érezve a másik nemtetszésének teljes súlyát, Kirie felgyülemlett ingerültsége a kitörés szélére került.

-  Mi a fene van ezzel a faszfejjel? – kérdezte magában dühösen.

Kirie mozdulatlanná dermedt attól a fagyos, néma pillantástól, s képtelen volt akár egyetlen szót is kinyögni, még az őt fojtogató felháborodás ellenére sem. Az egyetlen, aminek a tudatában maradt, az a saját otrombasága felett érzett személyes megvetés volt, és ez szinte lyukat fúrt a gyomrába.

Ebben a pillanatban a jobbján ülő Luke, egy halvány mosollyal az ajkain, megszólalt:

-  Hé, ébresztő, te ostoba tetű! Ugye nem gondolod komolyan, hogy valami félvér söpredékbeli ölebbé akarsz válni?

Nem nevetett senki. Mert ez Isten igazi valósága volt, nem valami, amivel az emberek viccelni szoktak vagy amire rosszindulatú megjegyzéseket szoktak tenni. Arra irányuló nyilvánvaló erőfeszítéssel, hogy szétoszlassa a kellemetlen légkört, Norris ingerült hangon közbeszólt:

-  A pokolba vele! Mi a helyzet Jeeks-szel és az ő kis hitvány férgeivel?

-  Ja-ja. Fogalmam sincs róla, hogy miért, de az utóbbi időben tényleg ránktapadtak.

- De azt hallottam, hogy épp a minap belefutottak valami fickóba, aki még a szart is kiverte belőlük – hozta szóba mintegy mellékesen a dolgot Kirie mintha csak szóbeszéd lenne, s közben lopva Rikire pillantott.

Az nem reagált.

-  Hát, az Isten áldása lenne. Mindenesetre, meg kéne ragadnunk ezt az alkalmat, és bevernünk néhány pofát. Ez kezdetnek elrendezné a dolgokat itt a környéken.

Anélkül, hogy bármi jelét adta volna annak, hogy vajon figyel-e a körülötte zajló beszélgetésre, Riki elfordította a tekintetét, és kiitta a sör maradékát. Az alkohol jellegzetes, keserű íze szétáradt a szájában, és szúrta a nyelvét, ám a kellemetlen érzés ezúttal a szokásostól eltérően csapott le rá: súlyos, rosszindulatú és sötét volt, annyira, hogy azt csak nehezen lehetett volna körülírni.

-  Biztos csak a képzeletem.

Riki lassan lenyelte a sört, miközben fontolóra vette a dolgot. Szíverősítőről lévén szó, jobb lett volna ha egy kicsit lágyabb az íze és egy kissé jobban csúszik, de ez volt a maximum, amit itt elvárhatott.

A bandaháborúskodás két fordulója közt tett egy hátráló lépést, s biztonságos távolságot állított maga és a vadóc tekintetű kölykök közé, akik izgalom és haszon reményében a Gyönyörnegyedet járták. De ez nem azt jelentette, hogy elállt „az ügy”-től és immár verejtékes munkával kereste meg a napi betevőre valót.

Évről évre mind több fiatal vért ontottak a 9-es Zónában, de a nyomornegyed, mely artériaként vágott át Ceres szívén, már hozzáedződött, és senki sem rendelkezett akkora akaraterővel, hogy feltépje a mellkast és kitisztítsa a fertőzést a létfontosságú szervekből.

Nagylelkű támogatók hiányában, nem volt kitől pénzt csaklizni. Ezek a fiúk, akik szinte nem voltak rá képesek, hogy fiatalságukból bármifajta élvezetet kifacsarjanak, úgy vélték, hogy az ínyenc, hallucinogén sör nem más, mint egy álom.

Egy álom. Mint az a barna sör is, amit most nyakaltak. Három nappal korábban, Luke valahol belerohant egy „minőségi portéká”-nak tartott készletbe; de ez nem jelentette azt, hogy avégett, hogy megbizonyosodjon annak valódi értékéről, elsőként bele is kóstolt az áruba. A pia egy, a hivatalos forgalmon kívüli stimuláns volt. Csempészáru.

Lassú kortyolgatás helyett egyhuzamban leküldeni veszélyes ügylet volt. Ha szerencséje az illető ellen szólt, távol állt egy egyszerű „kellemtlen utazás”-tól: nagyadag hánykolódás és kínok közt vonaglás után a végeredmény fulladásos halál volt.

Ez magyarázattal szolgált a sör rossz hírére az alkaloid-alapú kábítószerek körében, s kétségtelenül ez volt az oka annak is, hogy a kotyvalék legeslegrosszabb fajtája annyira illett a söpredékhez.

Mégis, ha valaki egyszer jó alaposan elázott, olyan utazásban lehetett része, ahol nem voltak sem fizetőbódék, sem lehajtóutak. Az illető csak ül ott, illúziókkal teli eufóriában, szája csupán a szavak puszta alakját formázza meg, lélegzete talp alatt őrlődő kavicsokhoz hasonlatos hang kíséretében szökik át megfeszített ajkai közt.

A sör levette a terhet nyomornegyedbeli kölkök válláról, akiknek nem volt más módjuk arra, hogy levezessék az elkeseredettségüket. Még akkor is, mikor szabadszájúan beszóltak másoknak, lelkük kielégítetlen maradt. S állandóan ott volt a könnyen félretaszítottság problémája is, és azé, hogy egy egyszerű mondatban összegezték az életüket:  „Ez a kibaszott világ márcsak így működik”.

A sör megszabadította őket, jóllehet csak átmenetileg, ettől a léttől. Senki nem mondta nekik, hogy pusztán márcsak azért sem szabadna illegális gyógyszerkészítményeket használniuk, mert „veszélyes lehet”.

Miután a beszélgetés elhalt, a beállt mély csend lassan űrt emelt közéjük.

Ebben a pillanatban Luke, akinek már egy ideje fúrta valami az oldalát, felemelkedett és Rikire nézett:

-  Mi van veled, ember? Csak ülsz ott a seggeden, és tajtrészegre vedeled magad azzal a lőrével. Úgy értem, hogy szánalmasan nézel ki.

Mintha valami bújkált volna Luke homályos tekintetében amint pillantása lassan végigkúszott Riki testén, mint ahogy macska nyelve simít végig a bundáján.

-  Azért ne gyere nekem azzal, hogy valami vén trottyá váltál, aki egész nap a régi háborús sztorijait ismételgeti.

Mindig ugyanígy ment. Volt valami nyerseség abban a hangban és a pillantás abban a szempárban elég volt ahhoz, hogy megperzselje a bőrét. Riki mindezt a sör hatásának tudta be, ami lassan érződni kezdett, és nem szentelt neki különösebb figyelmet.

Szívdobbanások mérték ólomlábon az idő múlását, s a férfiasság fokozatosan visszatért, ahogy végre erő erő ömlött végig a végtagokon valami furcsa, hullámzó ritmussal. Kényelmesen hátradőlve a díványon, Riki kinyújtotta karját-lábát, és vett egy mély lélegzetet.

Behunyta a szemét. Nem látott, nem hallott semmit. Csak egy könnyű álomhoz hasonlatos valami bizonytalan közeledését érezte. Testét és lelkét rabul ejtették a hipnotikus erejű érzések, és ezek minden egyes lélegzettel mind áldásosabban szédítették el.

Szeme mögött kavargott a sötétség. Ahogy egy színes kaleidoszkóp kezdte betöltöteni a látóterét, Riki minden érdeklődését elveszítette a külvilággal kapcsolatban, s csak a testében szétáradó zsibbadtságra koncentrált.

És ekkor a válla fölött Guy Rikire nézett, s mintha a halvány mosolyban, ami átfutott a másik arcán, futólag megpillantotta volna azt a bizonyos hiányzó három évet, mire lesütötte a szemét.