Ai no Kusabi - Elsõ kötet: Idegen ~ 3. fejezet

előző fejezet <<

>> következő fejezet

Harmadik fejezet

A söpredék egy szörny, ami felfalja ifjúságod lelkét, és kiköpi a porcogókat.

Egyszer valamikor valaki biztos, hogy így mondta – mert a 9-es Zóna minden lakosa tapasztalatból tudta, hogy ez volt a színtiszta igazság. Azonban azok, akik megpróbálták elhagyni a nyomornegyedet, mélyen gyökerező megvetéssel találták szemben magukat, s oly pusztító irigységgel, ami hétköznapi ember számára elképzelhetetlen volt.

A tövestől rohadó, idősödő naplopóknak – mert számukra nem maradt más hátra, mint megöregedni – nem voltak kimerítendő álmaik. Ez nem volt szükségszerűen jó vagy rossz: a nap napot követő valóság, az ő egyetlen örökségük, annál is rosszabb volt, mint hogyha fűbe haraptak volna.

Mégis rágalmazó ócsárlást zúdítottak azoknak a nyakába, akik megpróbálták romba dönteni ezt a gyötrelmes valóságot: ez volt a következmény, mely irgalmat nem ismerve kikezdte a lelket. Ez dilemma volt.

Az ember nem szárnyalhat álmok nélkül, de az, aki sose repült, nem ismeri a zuhanástól való félelmet. A haladás minden reményét feladták. S habár ez a tény mindenki számára világos volt, ezek az emberek rég lecsatolták és eldobták szárnyaikat, azt állítván, hogy ha nem tennék, bizonyosan belehalnának.

A nyomornegyed „falait” alkotó valóság ily tömör, a sötétség ily sűrű volt.

Következésképp azokat, akik birokra mertek kelni eme falakkal – még annak ellenére is, hogy tisztában voltak vele, hogy ezért becsmérlés lesz a jussuk –, a római hadisten után gúnyosan „marsfélék”-nek nevezték. Az e szavak mögé bújók eszméletlenre itták magukat az önsajnálat fellobbanó dühében, s tudták, hogy ezeknek a „marsfélék”-nek a gúnyája sosem fog rájuk illeni.

Egyszer régen Riki is ugyanezt ismételgette újra meg újra, mintha ez lett volna a vesszőparipája. Csak Guy-jal – párzótársával, aki énje „jobbik fele” volt – osztotta meg, hogy valójában mi is járt a fejében:

-  Egy szép napon búcsút fogok inteni a söpredéknek.

Mindaddig bárki, aki valaha is hasonlóan érzett s maga mögött hagyta a nyomornegyedet, alig egy hónap elteltével megtört lélekkel és hajlott vállakkal tért vissza.

Riki szavait meggyőződés hatotta át, s a félelem legkisebb szikrája nélkül nézett a jövő felé.

Egy szép napon. Biztosan.

Négy évvel ezelőtt.

Három hónap telt el azóta, hogy a Bison teljes váratlansággal szétesett, mint ahogy repülőgép hullik darabjaira a levegőben. Egy késő estén Riki támolygott be Guy odújába.

-  Hé, jól vagy?

Ahogy ajtót nyitott, Guy előtt egy alkoholtól terhes lehelletet árasztó arc bukkant fel, mire el kellett fordulnia. Még akkor is mikor ivott, Riki nem hasonlított holmi iszákoshoz; ám ebben a pillanatban Guy olyan büdösnek találta, mintha piában úszkált volna.

Az, hogy Rikit ilyen állapotban látta, nagyfokú nyugtalansággal töltötte el Guyt. Már mielőtt beinvitálta volna a másikat, Guy reflexszerűen összevonta a szemöldökét:

-  Mi folyik itt, Riki?

Riki, akit nyilvánvalóan nem érdekelt saját részegsége, felfelé görbülő szájszéllel, himbálózva előrehajolt.

-  Egy kis ajándék – mondta, s valamit Guy mellkasához nyomott.

Guy hallott már a pletykákról, de mikor hiteles cimkével ellátott másolatról volt szó – nem is beszélve az eredeti cuccról –, ez a sörmárka olyan égbekiáltóan magas árral dicsekedhetett, amit még maga az Atyaúristen sem engedhetett meg magának. Nagyot nyelt.

-  Ezt honnan a pokolból szerezted? – kérdezte rekedten.

Riki elnyomott egy mosolyt, s csak kuncogott. Lehetett akár maga az igazi cucc is, de az is lehet, hogy csak egy rosszhírű külvárosi házi főzettől állt be ennyire. Guy Riki petyhüdt ajkaira és ernyedt szájára nézett, s egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy mi járhatott a másik fejében. Mintha csak csírájában akarná elfojtani aggodalmát, körültekintően megszólalt:

-  Te aztán tényleg jókedvedben vagy. Csak nem megütötted a főnyereményt?

Tekintetével óvatosan fürkészte Rikit. Az levetette magát az egyetlen jó ágyra, mintha az övé lett volna a kégli, s úgy motyogta:

-  Ja, valami olyasmi.

Felemelte súlyos, ködös tekintetét, és felszívta az orrát.

-  De a Roger Renna Vartan is méregdrága.

-  Ez valami vicc?

- Hogyan? Egyszerűen csak belebotlottam egy ritka évjáratba, amiről még csak eszedbe sem jutna álmodni, és meg akartam osztani az örömöt. A fenébe is, csak nem azt akarod mondani, hogy csórtam?

Ezzel Riki megpördült és nevetett, hangja majdnem visításba csapott át. Guy nem volt biztos afelől, hogy az italnak volt-e betudható a hangos kacaj, vagy pedig a jéghideg és józan öngúny egy szeszélyének, s képtelen volt megszabadulni a növekvő rossz előérzettől.

Ha az emlékezete nem csalt, valószínűleg hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy Riki belevetette magát portyázni a midasi éjszakába, s ez magyarázattal szolgált a megjelenésében beállt hirtelen változásra.

Guy benyúlt Riki zsebeibe, s azon kapta magát, hogy kezei előre fizetett hitelkártyákkal telnek meg.

-  Amid van az több, mint elég, nem? Na húzzunk innen, mielőtt bebukod a dolgot.

Riki válaszként játékosan seggbe rúgta Guy-t.

- Szerencse asszony ma éjjel hosszan és szenvedélyesen szeret. Ilyenkor csakúgy kívánja az illem, hogy ugyanúgy visszaszeressem, nem? Te lépj le, Guy, én még megyek egy kört.

Riki fesztelenül nevetett, és belevetette magát a tömegbe. Aznap ez volt az utolsó alkalom, hogy Guy látta őt.

Akkortájt Guy még nem aggódott különösebben. Habár az igencsak jól kivágta magát a kényes helyzetből, mégis utoljára a szokatlanul nyugtalan Rikitől várta volna, hogy megpróbáljon elkövetni valami oltári nagy baromságot. Guy biztos volt abban, hogy a jókedvűen elvonuló Riki majd talál magának valami lebujt, ahol elissza az éjszakát.

Ám most gondolva vissza rá, Guy tudta, hogy az az éjszaka valaminek a kezdete volt – valami történt akkor ott, de Riki a leghalványabb jelét sem mutatta annak, hogy hajlandó lenne beszélni róla.

Egy hónappal később Riki bombaként robbantotta a hírt:

-  Guy, otthagyom a Bisont.

Annak idején, mielőtt még a nyomornegyed koronázatlan királyává vált volna, a Bison azért alakult meg, hogy az újonnan érkezettek egy csoportját védelmezze, akik senki pártfogását nem élvezték, s akiknek a településeken belül nem volt semmi kapcsolatuk, ami megvédte volna őket attól, hogy az agyafúrt vén gazfickók elevenen felfalják őket.

Az erősek a gyengéken élősködnek. Harcoltak, tehát voltak. A söpredék körében ez volt a hatalom tiszta és fájdalmas logikája. Bátraké a világ – hogy is lehetett volna másképp?

Azok, akik győzedelmeskedtek és a létezésért folyó küzdelem következő fordulójába jutottak, megszerezték maguknak annak jogát, hogy fennszóval hirdethessék saját jogosságukat. Talpnyalók és nyafogók mellőzzék a jelentkezést. Ne bízz senkiben. Bárhogy is volt, azokat, akik nem tudták kikaparni a saját helyüket a világban, csontig megkopasztották.

A legjobb erőssé válni és elkerülni, hogy mások átbasszanak – ez volt a söpredék törvénye. Mégha egyenként gyengék is voltak, hatalmas erő születhetett a sok magányosan tengődő egybekovácsolásából. Ha azok, akik egymagukban mindenüket elvesztették volna, összefognának és együtt munkálkodnának, képesek lennének egy jó kis tisztogatásra. Riki vált a katalizátorrá – a mozgatórugóvá, ami ezt lehetővé tette.

„Meghúzódni a háttérben és csak a biztosra menni, nem garantál semmit.” – volt Riki vaspolitikája már a Guardian nevelőintézetben töltött idők óta.

Ám Riki azt is mondta, hogy „Ez nem azt jelenti, hogy a legkisebb mértékben is hajlandó vagyok vadidegenek miatt hallgatni”. Eltekintve attól, hogy a végén – merő szükségből – mégiscsak úgy döntött, hogy a Bison tényleges vezérévé válik, nem vágyott különösebben a pozícióra, sem nem ragaszkodott hozzá különösképp.

Egyszerűen képtelen volt elviselni azokat az embereket, akik megpróbáltak nyomást gyakorolni rá, s azokat, akik kesztyűs kézzel bántak vele, mely vasmarkot rejtegetett. Vagy a hízelgő és kotnyeleskedő minden lében kanalakat. S a mutatványosokat, akik mások kárán jutottak üdvözüléshez.

A szeretet és a ragaszkodás, amit tanítványai éreztek iránta, izzó fehér tűzzel lángolt, ám az egyetlen Guy kivételével Riki fekete tekintete sosem lobogott irántuk ugyanazzal a rajongással. Ennek ellenére, Riki jelenléte igéző volt, és egyfajta eufóriát korbácsolt fel bennük.

S így Guy, aztán Sid, majd Luke s legvégül őmiatta Norris is, Rikihez kötötték a szerencséjüket, s megformázták vonzereje trónszékének tartóoszlopait. Mindnek megvoltak a maga vágyai. Mind a maga álmát álmodta. S arra törekedtek, hogy megindítsák az ellenállást, és hogy egyúttal a nyomornegyed nagykutyáivá váljanak.

De ha Riki egyszer – bármi okból kifolyólag is – lemondott, senki nem vágyott a nyomdokaiba lépni, s ez volt az oka annak, hogy a Bison felbomlott. A kívülállók ámuló szeme láttára, minden erőfeszítés nélkül, a semmibe veszett.

„Nem ő az, aki csakúgy mindenbe fejetlenül beleugrik?” – beszélte a söpredék, s ahogy az irigykedő szóbeszéd szájról szájra járt, közhitté vált, hogy megtollasodott. Nem sokkal később, mikor a nyomornegyedben már épp azt kezdték hinni, hogy soha többé nem fogják újra látni, hirtelen felbukkant egy láda méregdrága szesz kíséretében, amilyet a söpredék még életében nem látott.

Miközben széles mosollyal fogadta a nagy hűhót, a legkisebb mértékben sem részegítették meg a rászegeződő féltékeny s irigy tekintetek. Távolról sem. Guy és a többiek felfedezni véltek valami kifürkészhetetlen mélységet Riki fekete pillantásában: a növekvő és csillapíthatatlan éhség tüzét.

Nemcsak Guy és a többiek, hanem a nyomornegyedben mindenki tudni akarta, hogy mi volt gazdagságának forrása.

-  Hé, Riki! Ugye nem azoknak a pénzes alakok egyikének a markából eszel?

-  Kizárt dolog. Azt hiszed, hogy létezik valaki, aki képes lenne egy olyan vad mént befogni, mint Riki?

-  Akkor meg mi az igazság?

Faggatták őt, csípős megjegyzésekkel és szakállas viccekkel dobálóztak, ám Riki néhány homályos, semmitmondó kijelentésen kívül nem tett semmi erőfeszítést arra, hogy visszaszóljon.

Nem piszkálták ennél jobban. Még akkor is, ha már nem lógtak együtt éjjel-nappal szüntelenül, ő a jó öreg Riki volt, így hát nem provokálták jobban, mint amennyi kijárt neki az ellenszenvből és a féltékenységből.

Nem, nem is ez volt az oka.

Feltűnő koromfekete haja és obszidiánszín tekintete még mélyebbé, a ruganyos végtagjaiba zárt élénk kisugárzás még hevesebbé vált. Rikit nem kötötték a béklyók, mellyé a Bison vált, s az emberek még azt is merni vélték, hogy valamelyest visszanyerte valódi természetének ragyogását.

Senki nem foglalta szavakba ezeket a gondolatokat, ám észrevették, hogy a különbség köztük és Riki közt erőteljessé vált. Félig öntudatlanul féken tartották magukat, hogy szaros irigységük ne vezessen életszemléletük elferdüléséhez, s hogy ne szakítsa szét a láncot, ami őket Rikivel összekötötte.

Guy nem tehetett mást, aggódott. Nem mint Bison tag, hanem mint Riki párzótársa, aki szüntelenül mellette volt.

-  Hé Riki! Most komolyan; ugye nem akarod beleütni az orrodat?

-  Most mi a fenéért nézel így rám?

-  Ne próbálj meg nekem itt félrebeszélni! Válaszolj! – háborgott Guy, aki Riki érzelmi sarokkövévé kívánt válni. Ez volt, amit akart, s abban reménykedett, hogy a dolgok továbbra is így mennek majd.

De akkor honnan jött a bosszúság eme furcsa érzése? Vagy a káprázat, hogy az őt és Rikit összekötő szál lassacskán szépen felbomlik? Vagy hogy Riki mégcsak nem is volt tudatában az ő növekvő nyugtalanságának?

Riki nagyot sóhajtott, majd szelíd hangon megszólalt:

- Tudod Guy, a lehetőségek nem hevernek csakúgy mindenfelé. Főleg azok, amelyek esélyt adnak a mifajtánknak arra, hogy meglássa a napvilágot.

Kissé összehúzta fekete szemét, mely fátyolos volt az alkoholtól.

- A sör, amit becsempésztem ide... El akartam húzni, hogy tovább tartson, de belefáradtam az ócska zsongásba, amit rámhozott – öntötte ki magából halk hangon a belsejében felhalmozódott gondolatokat. – Ha már mindig csak ugyanazokat a régi álmokat látom, akkor egy átkozottul jó műsort akarok belőlük. Csak ülni itt az idők végezetéig, hüvelykujjammal a számban és sóvárgó kifejezésel az arcomon, időpocsékolás. Mindketten egy halom ilyen alakot ismerünk. Tudod?

Tudta, hogy mit kérdezett.

-  Guy, én utálom ezt a helyet. Ha örökre így maradok, belülről fogok elrohadni, s ez elég, hogy cseszettül kirázzon tőle a hideg.

Ismerte a valóság súlyát.

Kívül-belül ismert mindent.

- Ki fogok mászni innen és a saját szememmel fogom megnézni a világot – mondta hangosan, mintha csak rendíthetetlen akaratáról akart volna tanúbizonyságot adni.

Guy nem tudta, hogy mi űzte Rikit eme szélsőségességig. Riki rájött valamire a világban elfoglalt helyével kapcsolatban, de ő soha nem faggatta őt erről – talán mert attól félt, hogy ha megtette volna, azzal megszakította volna a kettejük közt fennálló köteléket. Így hát csak lakonikusan bólintott:

-  Aha, tutira...

Ajkai kissé meggörbültek, ahogy egy láthatatlan tövis éles karmai beledöftek a torkába.

Midas. 9-es Zóna. Ceres. Ezeknek a sikátoroknak egyszer talán volt múltjuk, de jövőjük soha.

Semmi földrajzi akadály nem határolta el egymástól Cerest és Midast. Ám, habár ugyanazon a földön és égen osztoztak, mégis úgy adódott, hogy a ceresi „korcsok” nem rendelkeztek azzal a személyi azonosítóval, ami a midasi polgárokat megillette. S ez volt az a különbség, ami miatt a ceresi nyomornegyedet fényévek választották el Midastól.

Nem a bűnözök és semmirekellők idevaló összesereglése volt az, ami a nyomornegyedben életet adott ennek a jellegzetes törmelékhalomnak. A rakás, amit 9-es Zóna néven ismertek, egyetlen térképen sem létezett, sem egyetlen nyilvántartási kártyán, ami Midas lakosainak kijárt, s ez emberemlékezet óta így volt.

Ez a feltérképezetlen ismeretlen olyan viszályt szült, ami ugyan a látóhatáron kívülre esett, de a tudathatáron nem. Ceres örök emlékeztetőül szolgált Midas polgárai számára, azok szemének sarkában lüktetve, formálva azok tetteit, mint valami fenyegető billogvas.

Gúzsba kötve mind testben, mind lélekben, a Gyönyörnegyed lakosainak élete messzejárt a kellemestől. Születésüktől fogva a „Zein” nevet viselő kasztrendszerbe béklyózva, nem választhattak maguknak szabadon foglalkozást az osztálykülönbségeket figyelmen kívül hagyva. S nem szerethették szabadon azt, akit szeretni akartak.

Mindazonáltal mindannyian tudták, hogy a jobb megoldás az, ha a szájukat befogva követik a szabályokat – jobb annál, mintha bajt keverve vagy szembeszállva az intézménnyel, elvesztenék személyi azonosítójukat. Ceres megvetett mocska ott volt előttük, ahogy a nyomornegyedben tengődött – még ahhoz is túl mélyen a béka segge alatt, hogy felnyúlva megragadják a saját cipőfülüket, nemhogy kihúzzák magukat a szennyből.

A még mélyebbre csúszottság konkrét létezésének példája, mely állandóan ott lebegett látómezejük határán, saját felsőbbségérzetük és visszatetszésük kész megerősítéséül szolgált.

Midas polgárai számára a legnagyobb megaláztatásnak nem szólásszabadságuk vagy viselkedésük túlzott megszorítása számított, s felháborodásuk sem emberi jogaik egyértelmű semmibevételére irányult. Nekik az a gondolat volt az, hogy csupaszra vetkőztetve Ceresbe hajítják őket.

Ceresben élni azt jelentette, hogy többé nem vagy emberi lény.

Ez a tény bele volt vésve agyuk minden idegszálába, s átjárta testük minden sejtjét. Ez volt Midas leplezetlen figyelmeztetése, hogy ne kövessék el ugyanazt a hibát kétszer.

Egyszer régen kitört Midasban egy felkelés, amely azzal fenyegetett, hogy felborítja a fennálló rendet. A hatalom láncait és a szolgasorsot, amit a digitális nagyúr kiszabott rájuk, megszigorították. A forradalmárok, akik megpróbáltak létrehozni egy, a szabadságon és az emberi méltóságra való törekvésen alapuló új rendet, elfoglalták a 9-es Zónát azzal a céllal, hogy kiharcolják a függetlenséget.

„Ez nem lázadás, hanem megújítás” – bizonygatták. „Vége azoknak az időknek, amikor az emberek szolgálnak és alávetik magukat a gépek uralmának.”

De mikor, honnan és hogyan fogják ellátni magukat a kockázatos vállalkozáshoz szükséges tőkével és eszközzel, egyetemben az információkkal és értesülésekkel, amik ahhoz kellenek, hogy ellenszegülhessenek Midasnak – nem, egyenesen Tanagurának? A 9-es Zónában csak olyan emberi és anyagi erőforrásokhoz volt hozzáférésük, melyek olyanokhoz tartoztak, akik hozzá voltak szokva ahhoz, hogy fenyegetés árnyékában éljenek.

A felkelők azt hitték, hogy senki nem lesz rákényszerülve semmire. Hogy nem lesz különbség magas és alacsony közt. Azt remélték, hogy egyenlő félként mindenki ugyanabban a bánásmódban fog részesülni. Ceres ilyen utópiává kellett, hogy váljon.

„Vessétek le magatokról bilincseiteket! Követeljetek valódi szabadságot!” – volt a csatakiáltás, ami ajkukról felzendült. Ahogy az emberi jogok újjászületését ígérték és hajszálnyit sem engedtek meggyőződésükből, erejük és szenvedélyességük elképesztőnek hatott.

Lebegő máglya módjára, a 9-es Zónából kipattanó szikrák tűzvészt indítottak el más körzetekben. A régóta visszafojtott, lappangó érzelmek lángra kaptak. Az eddig a pillanatig gyűlő ellenérzések és neheztelés széleskörű rongálás útján jutott kifejezésre. Közel s távol minden a „rendszer” nyílt kritikájától forrongott.

Kezdettől fogva, a midasi kormányzati hivatalnokok lefitymálták a válság komolyságát. „Tíz napig sem fogják húzni.” De végső soron, ahogy elapadt az ügyfelek jövés-menése, maguk is áldozatául estek a felkelés következményeinek, s végül arra kényszerültek, hogy megadják magukat a helyzet kritikusságának.

Talán halványan tudatában voltak annak, hogy az államszövetségbeli szövetségesek pislákoló árnyai bújkáltak a lázadás vezetőinek háta mögött, akik fogukat merték vicsorgatni a „rendszerre”. Habár lelkük a méltatlankodás viharától háborgott, legalább a felszínen nem próbálták erőltetni a dolgot.

A végeredmény az lett, hogy ahelyett, hogy nyers erőt használva szembeszállt volna a 9-es Zónával és mindenestül kiírtotta volna azt, Midas egyszerűen bejelentette, hogy törli a lakossági bejegyzésüket. Aznap Ceres visszhangzó örömujjongástól volt hangos: Győzelem! Megcsinálták!

Midas eme nagylelkű bejelentése már-már csalódásként hatott, s néhányan kételkedően néztek össze; de ezen kételyek belevesztek az örömteli kiáltásokba, a hátveregetésekbe és a részeg szóáradatba. Minden áldozat nélkül – minden emberveszteség nélkül – nyerték el jogaikat, szabadságukat és függetlenségüket. Ez olyan dolog volt, amire büszkék lehettek.

Ám a végén mégis csak ott álltak a fejüket törve: Mit is nyertünk igazából? És: Miért ismerte el Midas Ceres függetlenségét ily sietősen?

A győzelem felett érzett izgalom lassan alábbhagyott; a lázadók számolták a napokat és elkezdték végiggondolni a dolgokat. Megszöktek ugyan Midas uralma alól, de most saját létkövetelményeikkel kellett szembenézniük. Egy olyan kíméletlen valóság kezdett rájuk zuhanni, amely egészen addig mégcsak meg sem fordult a képzeletükben.

Senki nem lesz visszautasítva, aki idejön – ez volt a hitvallásuk.

Együtt elnyomott és leigázott honfitársaikkal, együtt a hozzájuk hasonlóan gondolkodókkal, új jövőt fognak építeni. Igen, ily naívak voltak. Az Államszövetség titkos támogatása elengedhetetlen volt a függetlenségükhöz, s annak idején talán nem teljesen fogták fel, hogy mit is jelentett meglenni nélküle.

Természetesen hálásak voltak az államszövetségbeli támogatóik abban való szívélyes segítségéért, hogy az emberi jogok zászlaját magasba emelhessék. Ám az sohasem tűnt fel nekik, hogy legfőbb szándékuk – az, hogy a Midas megrontó mérgétől bemocskolt Tanagura, a „fémváros” őket szorongató béklyóit megtörjék – alá lett aknázva az Államszövetség hízelgő rendelkezései és kampányoló szavai által.

Ennek eredményeképp, még mielőtt egyáltalán megalapozhatták volna az „ideális rendszert”, elárasztották őket azok, akiket megbabonázott a „szabad” Ceres ideája. Legnagyobb részük úgy érkezett, hogy nem állt szilárd hit a meggyőződésük mögött; csak a remény, hogy ha Ceresbe mennek, akkor „valami” meg fog változni, hogy akkor „valami” történni fog.

Annak, aki irányítani akart, meg kellett értenie mennyire végtelenül fiatalok voltak. Tudatlanok. A tökélyről alkotott egyszál képpel a kezükben meglógva, vakok voltak a lábuk előtt elterülő rideg, kegyetlen valóságra. Az, hogy hiányzott egy vezér, aki biztos kézzel hoz döntéseket anélkül, hogy meggondolná magát, anélkül, hogy a saját érzései megzavarnák, végzetes hibának bizonyult.

Először a káosz realitása szabadult rá Ceresre. Utána jött, hogy „Nem ezt ígértétek!”

És hogy „Ebben nekem mi a jó?”

Majd: „Én nem fogok ilyen szaros munkát végezni!”

S így az egyéni elégedetlenkedés és zsörtölődés folytatódott tovább. Végül az amiatt való türemetlenkedés, hogy a dolgok nem úgy álltak, mint ahogy azt elképzelték, átadta a helyét az afölött érzett bosszúságnak, hogy a dolgok nem úgy alakultak, mint ahogy várták.

A „teljes szabadság” nem azt jelentette, hogy bárki kedve szerint azt tehette, amit akart, külső beleszólás nélkül. Ahhoz, hogy kezükbe vehessék annak gyeplőit, elengedhetetlen volt, hogy tiszteletben tartsák a törvény hatalmát és hogy együttműködjenek. Máskülönben addig kiálthajták „szabadság”, amíg bele nem kékülnek, ám ideáljaik meddő víziók maradnak.

Egy kiszámíthatatlan csőcselékuralom függetlensége értelmetlen függetlenség volt. Ahhoz, hogy egy nehezen kivívott szabadság gyökeret verhessen, idő és türelem kellettek. Ők egy egyszerű csorda voltak, s tapasztalatból már meg kellett volna, hogy tanulják ezeknek a leckéknek a legfontosabbikkát. Ha megtették volna, a körülmények talán javulhattak volna.

Ám mialatt az Államszövetség úgynevezett „hivatásos” aktivistái támogatták a szabadság ügyét, Ceresben, ahol annak vihara csendesülőfélben volt és láza rohamosan lankadt, ők még mindig idegenek voltak egymás számára. Midastól megkapták a függetlenséget, de eredeti tervük kivitelezése bizonyos számú akadályba ütközött, a mélységes nyomorúság állapotában hagyva Cerest.

Mindazonáltal annak ellenére, hogy milyen rosszul mentek ott a dolgok, háborgó gondolataikat csillapította a tudat, hogy legalább volt hová hazamenniük.

Midas lassan gúnyolódni kezdett ezen a fajta magasztos fennköltségen, s Ceres lakosai hozzáláttak megtanulni, hogy mi is a szabadság igazi ára. Midas nem támasztott nehézséget azok számára, akik Ceresbe kívántak áttelepülni, de visszautasította a területére való visszatelepülést most, hogy lakossági bejegyzésük többé már nem létezett.

Azért nem húzták rájuk teljes mértékben a redőnyt, habár állandóan ott volt a fenyegetés, hogy második alkalommal is megpróbálják lerombolni a rendszert. Azokon, akik kérték, Midas habozás nélkül hajtott végre olyasfajta agymosási eljárást, mint az „emlékkorrekció” és hasonlók.

A legfőbb az volt, hogy megőrizzék a tekintély látszatát az Államszövetséggel szemben, mint Tanagura peremvárosa. Midas nem kímélt sem vesszőt, sem fiút. A 9-es Zónát körbekerítették szenzorokkal és elszigetelték úgy, hogy még egy sem egér sem juthatott át rajta Ceresből észrevétlenül.

Ez az óvintézkedés további figyelmeztetésként szolgált Midas polgárai számára.

Miután a forradalomról szőtt álom megtört, a felkelők válla megroggyant és szívük nehézzé vált. Nem vezetett út sem körbe, sem keresztül a tömör visszautasítás falán, de felette sem. Csak sorvadtak Ceresben, lábukat vonszolva, s a kétségbeesés és a megbánás súlya alatt tántorogva.

Az orruk előtt volt Midas, éjjel-nappal tarkán rikító neonpalástjába öltözve. A ringyó incselkedve játszott a szívükkel, de soha nem fogja őket visszahívni a fellegvár belsejébe.

Végül a levertség árja, halálos kór módjára, felette a közösségi szellem maradványait, tégláról téglára fúrva át magát Ceres velején. Még akkor sem mutatta jelét annak, hogy abbahagyná, mikor más idők kezdtek járni és a szenzorkerítéseket eltávolították. Az évek folyamán a betegség már befészkelte magát a satnyuló nyomornegyedbe.

Riki a múlt tudatával tisztában, de tekintetét határozottan a jövőn függesztve indult útnak. Mikor otthagyta Guy-t, fogadalmat tett. „Csak egy lúzer áll meg azért, hogy visszanézzen.”

De aztán egy éjjel, három évvel azután a nap után, hogy elhagyta a nyomornegyedet – vagy inkább eltűnt Guy környezetéből –, hirtelen visszatért. Guy-t ez teljesen váratlanul érte, így csak állt ott tágra nyílt szemekkel, dadogva, arra képtelenül, hogy két szót szóljon.

-  Nos, úgy tűnik, hogy jól megy a sorod – mondta Riki, felvillantva szokásos vigyorát.

Felszedett egy keveset, s annyira kiforrt, hogy szinte egy teljesen más embernek nézett ki. Valamikori nyers élénksége feltűnően megtompult, s hosszú, vékony végtagjai jó formában és elegánsak voltak. De a tekintete volt az, amin Guy megütközött, mely oly komoly volt, hogy már-már hidegnek tűnt.

-  Riki... tényleg te vagy az? – kérdezte kényszeredetten. Biztosnak kellett lennie benne.

Korábbi cimboráit mind jó és rossz értelemben felvillanyozta Riki visszatérte a söpredék köreibe. Kisebb-nagyobb mértékben mindegyikük szeretett volna bepillantást nyerni annak a három hiányzó évnek a mélyére. Szükségtelen mondani, hogy nem kellett hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy a nyomornegyed minden tekintete lézersugár módjára figyelmesen rászegeződjön.

Az a hír járta, hogy a nyomornegyed „Karizmá”-ja kivert kutyaként tért vissza, s mindenféle ocsárló szóbeszéd járt a háta mögött.

„Úgy kell neki!”

„Hát az biztos, hogy nem méltósággal jött vissza.”

„Tiszta szégyen! Ő, hogy ilyen becstelenségben éljen.”

Mind ujjal mutogattak rá és gúnyosan kinevették. Mikor még a „Bison” név mindent elsöpört, Riki volt a ritkaságszámba menő, megközelíthetetlen virág, aki egyetlen partnerre bízta szívét. De még azután is, hogy kegyvesztetté lett, ez a virág, mely ott virult a nyomornegyed posványának közepén, még mindig egy lótusz volt.

Váratlanul a lábuk elé a földre hullt a virág; s ők ahelyett, hogy felvennék és szeretgetnék, inkább beletaposnák a sárba. Számtalanul sokan váltak az effajta perverz öröm rabjaivá.

Riki mégis hallgatott és nem szólt vissza, akárhányszor is zúdítottak csúfondáros szavakat a nyakába. Nem számított, hogy mennyire közönségesen provokálták. Egyik fülén be, a másikon ki.

A Bison tagokat nem hagyta hidegen a higgadtság eme lelombozó érzése – az, hogy rezzenés nélkül fordította az arcát minden pofon felé. Az ember, aki összezúzott álmaival visszasomfordált a nyomornegyedbe, legalább egy darabig mind másfelé terelte megosztott, lappangó érzéseiket.

Ilyfajta volt a reménytelenség keserű gyümölcse, az önmegvetés fájdalmas rohamai, s még ezen is túl, az őrület sötét felhői, melyek a kétségbeesés feneketlen mélységeiben gyülekeztek. Általános gyakorlat volt, hogy italba és drogokba fojtották magukat, hogy bezárkóztak a maguk kis kagylóhéjába, és hogy rövid időre ebbe az ábrándozásba szöktek a múlt víziói elől.

De Riki megváltozott. Már nem volt sehol az a forró fehér izzás, ami megperzselt mindent, amihez csak hozzáért. Épp ellenkezőleg: most úgy tűnt, hogy csak lenéz rájuk, többiekre. És ott volt az, ahogy kiürítette a poharát, mintha állandó jelleggel el lenne merülve a gondolataiban. Volt valami ebben az ellazult lelki nyugalomban.

Guy-nak nem volt módja rá, hogy belelásson a szűkszavú Riki szívébe. Mégis, ha az elcsépelt kijelentést vette, miszerint „Jól van ez így”, Riki átalakulása annyi mély és gyökeres változást idézett elő, hogy fejével csak ösztönösen bólintani tudott rá egyetértésképp.