Ai no Kusabi - Elsõ kötet: Idegen ~ 4. fejezet

előző fejezet <<

>> következő fejezet

Negyedik fejezet

Midas. 3-as Zóna. Mistral Park egy hatalmas kongresszusi központ komplexuma volt, mely különböző formájú és méretű kiállítási pavilonokat is magában foglalt.

Kezdve a „Kaszinó sor”-ral, Lhassa főattrakciójával, majd annak „szórakoztató létesítményein” áthaladván, a látogatók végül ott találták a Gyönyörnegyed oldalában azt, amit – egy kissé más értelemben véve – Midas valódi arcának nevezhetnénk.

Aukciós nap közeledett. Midast egy, a szokásos sürgés-forgást gyorsan túlszárnyaló láz ragadta magával. Az izgatott, élénk hangok elértek egészen az ovál plázáig, mely máskor csendes volt a nappali órákban.

Mintahogy Kirie azt előre megjósolta, az Árverésről szóló szóbeszédek futótűzként terjedtek, le egészen Ceres kocsmáiig és lebujaiig, melyeknek kevesebb közük nem is lehetett volna hozzá. Ez talán azért lehetett így, mert a bemutatásra kerülő termékek közt öt év szünet után megint akadtak akadémiai gyártmányúak.

Riki és cimborái Herma csehójában lógtak.

-  Na mit szóltok? Gyertek, menjünk – esdekelt Kirie Sid ölébe mászva. – Különben is, nézelődni nem kerül semmibe. Jó néha egy kicsit kikapcsolódni és a változatosság kedvéért teljesen elengedni magunkat, nem gondoljátok? És ha szerencsések vagyunk, összeszedhetünk magunknak egy kis sörre valót.

Sid nem teljesen találhatta ellenszenvesnek, hogy Kirie kiszemelte magának, mert nagyjából akkor kezdett ráhangolódni a dologra, mikor az nekiállt a fülcimpáit húzigálni. Rikire nézett, mintha egykori vezérük engedélyét kérte volna:

-  Hé, Riki! Mit gondolsz?

Kevés érdeklődést mutatva az Árverés iránt – vagy aziránt, hogy bárhová is menjen –, a kérdést lezárandó, Riki kurtán válaszolt:

-  Menjetek, ha menni akartok.

Sid egy apró vállrándítással reagált, Kirie pedig a szemöldökét ráncolta mogorva képpel.

- Mi van veletek? Úgy van, ahogy az emberek mondják: egész nap csak a fogatokat szívjátok. Legalábbis, mi mást tesztek ráérős időtökben? – ugrott nekik Kirie a bandatagok bátortalanságát korholva, akik mindeddig végig a Rikinek tetsző dolgokat részesítették előnyben. – Valójában van valami okod arra, hogy ne akarj menni?

Mikor Riki az őt támadó felé fordult, az, ajkait összeszorítva és szemeit összébbhúzva, hozzátette:

-  Talán van ott valaki, akivel nagyon nem szeretnél összefutni?

- Nekem mindegy – mondta Riki úgy, mintha az egész kérdés túlságosan is nemtörődöm módon kellemetlenné vált volna ahhoz, hogy foglalkozzon vele.

-  Akkor eldőlt. Nem rossz ötlet néhanap együtt járni a várost – jegyezte még meg Kirie kajánul egy önelégült mosolyt felvillantva.

- Nem érdekel ez a seggfej – köpte Riki egy oldalpillantás kíséretében, túl halkan ahhoz, hogy bárki is meghallhassa. Az lett volna az oka, hogy a még nem is tizenhét éves Kirie szokatlanul rámenős, mindenttudó viselkedése nyomta a bögyét? Vagy talán az, hogy egy három évvel fiatalabb kölyök bánt vele ily szemtelenül? Nem, egyik sem.

Nem az, ahogy Kirie méregette őt furcsán felemás szín szemeivel volt az, amit Riki ki nem állhatott benne; hanem inkább az, hogy azok mögött a szemek mögött három évvel korábbi önmagának mása húzódott.

Kirie nem volt tisztában azzal, hogy csak egy kút mélyébe szorult béka volt. Még ennek a szemét lerakodó helynek a mibenlétét sem fogta fel, melyben szertelen féktelenségét szabadjára engedte. Egyedül az üveg sör aljáról előtekergő látomásokat markolászta ahogy levegőért kapkodott.

Először ezek egyike sem tűnt fel Rikinek, aki szinte észre sem vette Kiriét – leszámítva annak érdekesen felemás szemét –, de aztán önmaga gyermekkori éretlen valójának egy árnyát kezdte látni benne. Mikor annyi idős volt, mint Kirie, egész biztosan ő is ugyanilyen hozzáállással büszkélkedett. Menj vissza öt évet, s mégcsak letagadni sem lehetne.

Miután ez tudatosult benne, emlékek törtek elő a múltból s körülfonták őt, egycsapásra összesűrítve azt a homályba vesző három évet. Elviselhetetlen volt: nézni önmaga korábbi valójának tükörképét, melynek létezése teljesen oktalan volt. Hihetetlen. Belegondolni abba, hogy egyszer én is az ő cipőjében jártam. Mély érzések voltak ezek, amik arra késztették, hogy akaratlanul is a fogát csikorgassa és hogy lenyelje a keserű pirulát.

Azért tért vissza régi bevett törzshelyeire, mert ott figyelő tekintetek nélkül vehetett mély lélegzetet és lazulhatott el. Megnedvesíthette összeszoruló, fájó torkát. Kinyújtoztathatta merev végtagjait. Azt tehetett amit és amikor csak akart. Élvezhette a szabadságát.

Furcsa volt. Azidőtájt mikor bejelentette, hogy otthagyja a Bisont, az élet mindennapi pangásából hiányzott minden késztetés a változtatásra, s ő ettől akkor hányni tudott volna – azonban most mindez végtelenül kedves volt a számára.

A maga mögött hagyottak ellenére – mely most a gyengeségeken kacagott gúnyosan, melyektől ő szabadulni kívánt –, a megaláztatás ellenére, hogy vesztes alakként volt feltűntetve, Rikit egy még állhatatosabb, még követelőzőbb éhség marta. És mégsem változott semmi. Megtépázott büszkeségével, tövestől rothadó immár érett testével sok időt fog igénybe venni míg ez a megfakult és fénytelen Varja teljesen magához tér.

S mégis: olybá tűnt, hogy a múlt, melyről sohasem hitte, hogy maga mögött hagyhatja, fokozatosan elhalványult ahogy belemerült régi kocsmájának lázas posványába, körbevéve annak minden brutalitásától.

De figyelembe véve a változást, amin keresztülment, öreg cimborái mégis miért látták őt ennyire állandónak? Rikinek az volt az érzése, hogy hagyta gőgjét és arroganciáját megmutatkozni, s ezt túlságosan is későn bánta meg.

Csak Kirie szavai hagytak keserű ízt a szájában: végighallgatni és lenyelni őket régi sebeket szakított fel. Eredetileg nem az a fajta volt, aki csak néz és vár, de az a három év ha másra nem is, de a türelemre megtanította. Vagy talán találóbb lenne azt mondani, hogy kevélysége és önfejűsége tövestől ki lett tépve, s helyettük alázat lett lenyomva a torkán.

A söpredék rágalma és megvetése csak molyfing volt mindahhoz képest; így mostanság lerázni magáról bármilyen megaláztatást semmiség volt. Ezek a gondolatok nem kevéssé sarkallták Rikit arra, hogy visszatérjen régi kedvenc helyeire.

Ámde már egyedül Kirie jelenléte elég volt ahhoz, hogy feltámassza az égető múltat. Naív és arrogáns fiatalkorának, a minden hájjal megkent bűnöző eljátszásának minden emléke élénken életre kelt a szeme előtt. Szíve nem találhatott békét. Tekintete keserű haraggal villant, s a hűvös érdektelenség álarca lehullással fenyegetett.
 

Délelőtt kilenc harminc, midasi standard idő, az Árverés napja. Mintha csak az előző éjszaka izgalma csordult volna túl, a Gyönyörnegyed emberektől hemzsegett. Az idő csodálatos volt: kék ég és sehol egy felhő – tökéletes karneváli időjárás.

S ott a tömegben, nagyfokú izgatottságtól fűtve, Kirie koslatott Riki nyomában:

-  Hé, hagyd abba a pepecselést! Mozogjunk!

Guy Kiriét figyelte ahogy az Riki mellett gyalogolva haladt Mistral Park felé:

-  Az biztos, hogy Kirie el van telve magától.

-  Azért, mert egy kölyök.

-  Kölyök, mi?!

-  Mit akar jelenteni az a tudálékos mosoly?

-  Ah, semmit. Csak eszembe jutott valami.

-  Mi?

- Abban az évben is volt egy felhozatal akadémiai gyártmányú öleb, mikor mi a Kolóniára jöttünk, s a hely csakúgy pezsgett. Te voltál az, aki nagy feneket kertített a dolognak és ezen is meg azon is miafenézett.

Riki nem válaszolt.

-  Ez az, akire engem Kirie emlékeztet. Ti ketten olyanok vagytok, mint két tojás.

-  Ne tegyél engem egy kategoriába azzal a kis hülyével!

- Aha, értem. Te annyival felnőttebb vagy. Ha már erről beszélünk: annyira aggódtál amiatt, hogy én elveszek, hogy egész idő alatt a kezemet fogtad és nem hagytad, hogy bárhová is menjek. Hé, aú!

-  Fogd be és menj tovább!

-  Most mit szekálsz? Csak a régi szép napokat idézem fel...

-  Ami sok, az sok, úgyhogy dugulj el!

-  Jól van már, na.

A megnyitó még kissé arrébb volt, s az Árverés területére vezető utat mindenfelé emberhullámok torlaszolták el. Már a tömeg elég volt ahhoz, hogy Riki elveszítse a türelmét.

Inkább ámulattal semmint szarkazmussal a hangjában, Kirie tágra nyílt szemekkel nézett körbe:

- Nézzétek ezeket az embereket! Ez egy istenverte emberparádé! Mi lenne, ha végre nekikezdenénk a dolognak? Olyan meleg van itt, mint egy gőzfürdőben!

-  Ami azt illeti, ez csak egy rakás kicseszett, kanos, újgazdag alak – horkantott fel gúnyosan Luke. – Attól az apróságtól eltekintve, hogy mi inkább sörrel basszuk szét magunkat, nincs nagy különbség köztünk és köztük.

-  Mindazonáltal érdekes. Mindez a sok különféle ember. Nem túl gyakran legeltetheti az ember a szemét akadémiai gyártmányú ölebeken. Vajon mi járhat a fejükben, hogy mindenki így odatömörül a kirakatablakok elé?

A kérdés nem irányult kifejezetten egyvalaki felé, de Kirie pillantása félig öntudatlanul Riki fekete tekintetét kereste ahogy elfordult a nyüzsgő áradattól.
-  Na Riki, mit gondolsz?

Normális esetben az hanyagul elfordult és a másik irányba nézett volna, de ezúttal furcsamód Kirie felemás szemére függesztette a tekintetét.

-  Először is, amit mindenki: ha ezt kéne csinálnom minden nap... Valami ilyesmit. Aztán vetek egy pillantást a nyitó licitekre és majd kiesik a szemem. Egy nagy, kemény pofon. Vannak itt pasasok, akik a világ minden pénzével és ráérős idejével rendelkeznek, és olyanok, akiknek nincs semmilyük. A legvégén nem számít, hogy elfogadod-e a távolságot közted és a kiváltságos osztályok közt. Rá vagy kényszerülve, hogy szembesülj vele, és ez az, ami az embernek nem megy le.

-  Nocsak, te aztán mit tudhatod. Nagyritkán az erős és csöndes fickó is szóra nyitja a száját, és van valami elképesztő mondanivalója – nézett Kirie Rikire egy majdnem hökkent arckifejezés kíséretében s kíváncsi mosollyal az ajkán.

Guy és a többiek oldalpillantásokat vetettek Kiriére, s egymás közt töprengtek, mindegyik a saját gondolatát felvázolva.

-  Na már megint kezdik.

-  Ahányszor csak találkoznak, mindig így végződik. De miért nem jönnek ki egymással?

-  Idióta. Az egyetlen elképesztő dolog itt az a te szád.

De a szívük mélyén másképp gondolták: Kirie sohasem tanul. Nagyjából vagy száz évvel el van maradva ahhoz, hogy visszafeleselhessen Rikinek.

-  Aligha akkora szám ez, nem? – engedett ki Riki egy mély sóhajt.

-  Mi? Attól, hogy egy pár évvel idősebb vagy, máris egy bölcs vén fing lennél?

-  Ja. Mert te mindig a magad kis okostojás, zöldfülű kölyök módján pofázol.

- Na ne! Három év és máris valami fellengzős csávónak számítasz az emberek közt? Mióta mentél át a Bison vitathatatlan vezéréből holmi kurva normális, hétköznapi ipsébe? Ez ám a csalódás, én mondom neked. Valaki lekőrözhetett téged, legalábbis nekem nagyon úgy tűnik.

Mielőtt az még egy újabb szót hozzáfűzhetett volna, Norris fülön csapta Kiriét.

-  Hé, ezt meg miért kaptam?

-  Mert egy idióta vagy. A francba, hagyd már abba egy kicsit, jó?

-  Most mi a baj azzal, ha úgy mondom ki a dolgokat, ahogy vannak?

-  Ja. Én meg azt hiszem, hogy te azóta hordasz össze-vissza minden szart, amióta képes vagy egyedül felhúzni a gatyádat, Kirie – válaszolta Riki ugyanabban a kérkedő hangnemben. – De ha egyszer azt a szép kis plüss macit, amit ott szorongatsz, elveszik tőled, ez vissza fog köszönni és jól móresre fog tanítani.

Riki száraz hangon beszélt, ám olyan kemény éllel, amely vérig sértette Kiriét. Riki valós mondandója gúnyosan hasogatta a fülét. Mocskosul nagy szád van ahhoz képest, hogy holmi vakarcs kölyök vagy, aki a Bison asztalmaradékából csipeget.

Oldalvást Sidre és Norris-ra pillantott, s látta az azok arcán átfutó keserű, értő mosolyt. Azt, hogy mi húzódott el Luke ajkain egyértelműen, nincs szükség bemutatni. S Guy is, aki általában mindig tett valamit, hogy közbelépjen, most csak halkan sóhajtott.

-  Mi... mi a fene van? – gondolta magában Kirie haragja önkéntelen felvillanásával. Váratlanul egy látomás kerítette a hatalmába arról, hogy elveszti helyét a világban, s fájdalom hasított a fejébe, egész koponyája legközepéig.

-  Csak mert nem adom magam egykönnyen! – kitörő düh, az elveszettség érzésével keveredve.

-  Ebben az esetben, fogd be azt a nagy pofádat! Bántja a fülemet – mondta Riki a szemébe, világosan lerázva magáról Kirie izgatott, égő tekintetét.
Csak a köztük lévő távolság tartotta vissza őket attól, hogy egymásnak ugorjanak. Most egy teljesen másfajta forróság uralkodott; néma csend, mint mikor nem kevert, tiszta színek ütik egymást.

Kirie Rikire függesztette a tekintetét, s arcizma sem rezdült. Vagy talán helyesebb lenne azt mondani, hogy a sokk hatására, hogy első alkalommal találta magát szemtől-szembe Riki többnyire háborgó, fekete pillantásával, még arra is képtelen volt, hogy egyet pislantson. Lassan jéghideg izzadtság csatakzott végig a hátán, s torka önkéntelenül is kiszáradt a kimondhatatlanul nyomasztó érzés súlya alatt.

-  Gyere, Riki! Menjünk! – mondta Guy, s hogy lenyugtassa a kedélyeket, karjaival körbefonta Riki vállát. Egyedül az az érintés, s a jeges villanás eltűnt a másik szeméből.

Végre megszabadulván Riki bűvölete alól, nagyadag megkönnyebbülés áradt szét Kirie mellkasában. Anélkül, hogy annak ténylegesen tudatában lett volna, nyelvével újra és újra megnyalta az ajkait.

-  Hé, szedd össze magad! Indulunk.

 Testének minden ízülete annyira természetellenesen merev volt még, hogy mikor Sid jól hátbavágta, előre bukott.

-  Basszus, azért kell még egy pár millió év ahhoz, hogy egy olyan amatőr, mint te, harcba szállhasson Rikivel.

-  Na ja. De legalább nem csinálta össze magát.

-  Nem, mi? Csak azért, mert egyáltalán nem néztek farkasszemet.

-  Jössz Guy-nak egy nagy hálapuszival.

S ilymódon, minden visszafogottság nélkül jól letolták. Kiriében újra fellángolt a versenyszellem:

-  Miért is tartoznék én hálával Guy-nak?

Elképesztő sebességgel tért magához.

-  Hogy még meg is kérdezed, az csak azt mutatja, hogy még gyerek vagy – látták el mégegyszer jó alaposan a baját, mire Kirie azonnal elkezdte felkapni a vizet.

-  Elég volt, ne hívjatok többé gyereknek! Az a három év különbség köztünk nem csinál belőletek egy rakás életunt öreg szivart! – gondolta magában dühösen.

Az a kifejezés, hogy „korán érő típus”, minden tekintetben illett a Bisonra. Csak annyi kellett, hogy a bandavezér bedobja a törülközőt, s a többiek máris a korai nyugdíjazás mellett döntöttek. Vagy inkább azt mondhatnánk, hogy már annyira kiégették magukat, hogy nem bánták a dolgot.

Miért? Miért lógtak akkor még mindig együtt? Miután létük értelme és alapja a semmibe veszett?

-  A francba! – köpött ki alig hallhatóan Kirie miközben Guy és Riki hátát bámulta, akik egymás mellett haladtak őelőtte.

-  A fenébe is, csak várjatok, és majd meglátjátok! Csak legyen rá lehetőségem, és majd én... – fogadkozott némán.

A jószerencse nem fog az ölébe hullani, ha csak ül ölbetett kézzel; s azt is tudta, mivel a söpredék közt élt, hogy az alkalom nem fog magától megmutatkozni sem. Hallott pletykákat miszerint Riki azért hagyta ott a Bisont, hogy megpróbálkozzon valamivel, amibe véletlenül belebotlott. Abban az időben Riki tizenöt vagy tizenhat éves lehetett. Kirie biztos volt afelől, hogy bármit, amire Riki képes volt, ő maga is meg tud tenni.

Mindazonáltal, Kirie összeráncolta a szemöldökét: nem igazán értette a Riki és Guy közt fennálló köteléket. Nyilvánvalóan nem hétköznapi kapcsolat volt. Köztudott volt, hogy testileg már akkor együtt voltak, mikor még Guardianban voltak, s hogy Riki Guy-hoz való ragaszkodását már akkor sem volt szabad komolytalan dologként kezelni.

Ezért volt az, hogy mikor Kirie először megismerte Guy-t – hála Sidnek, aki szólt egy jó szót érte –, s a legendás Bison másodvezérét egy normális, békeszerető fickónak találta, úgy érezte, mintha valaki gonosz tréfát űzött volna vele. Mi a poklot jelentsen ez? Csak egy hétköznapi csávó! Ne csinálj itt úgy nekem, mintha nem lennél szupermen! Egyszerűen csak annyit kell tennem, hogy letaszítom ezt a csodafiút a trónjáról, és...

A szóbeszéd és a valóság közti különbség dühítőnek bizonyult Kirie számára, de mikor Riki visszatért a nyomornegyedbe, a fiúnak végre alkalma nyílt rá, hogy megértse, miért Guy volt Riki másodvezére. Habár nem igazán lett nyíltan szavakba öntve, világos volt, hogy az azok közti kommunikáció egy mélyebb síkon mozgott. Szerette vagy sem, szembe kellett néznie a „párzótárs” kifejezés valódi jelentésének értelmével és a nehezen kifejezésre jutó féltékenységérzet megnyilvánulásával.

A 9-es Zónában tizenkét éves korig a gyerekeket együtt nevelték a Guardian nevelőintézet gyermekgondozói. Erre azzal az indokkal szolgáltak, hogy a nyomornegyed erőszakkal teli, rendellenesen működő környezetében aránytalanul magas volt a gyerekek halálozási aránya.

Ez része volt a dolognak, de a probléma gyökerénél az bújt meg, hogy a fiúkéhoz képest a lányok születési aránya elképesztően alacsony volt. Ennek hátterében talán az Amoi néven ismert bolygó valami különleges tulajdonsága állt, egyetemben egyéb más ismeretlen faktorral.

Csak Midasban – csak Ceresben – nem volt jelen népesség- és fajnemesítési szabályozás. A „természetes nemi kiválasztódás”-t „alapvető jognak” nyilvánították, mintha csak ezzel az emberi méltóság jelszavait akarnák kőbe vésni, melyek Ceres függetlenségének kivívása idején hangzottak fel.

Következésképp, az a kevés számú lány kitüntetett figyelmet és kedvezőbb bánásmódot élvezett a fiúkkal szemben, s azok, akik hajlandóak voltak gyereketszülni, ezt egy elszigetelt és sokkal kellemesebb környezetben tehették meg. A fiúktól eltérően, akik tizenhárom éves korukban rákényszerültek arra, hogy „függetlenné” váljanak Guardiantól, a lányokat nem kötelezték rá, hogy a nyomornegyed telepeinek fertőjében éljenek – oly mértékben, hogy képesek is voltak gyermekeket világrahozni.

Természetesen a dolgok ilyetén alakulásával a nyomornegyed lakosságának – mégha ez csak a méhből származó gyerekekre korlátozódott is – körülbelül kilencvenkilenc százaléka férfi volt; az egyetlen nem, mely képes volt megszületni.

Ebből kifolyólag a „család” intézménye „vérrokonság” formájában nem létezett a söpredék életének alapját formáló, egyező nemű kapcsolatok körében. S hiányzott a hivatalos vagy hagyományos „házasság”-ról alkotott bárminemű elképzelés is.

A 9-es Zóna – Ceres – ilyfajta elferdült és zárt társadalmat alkotott. Egy okkal több arra, hogy Midas polgárai örömmel éljenek háziállatok módjára abban a hatalmas ketrecben, ami a Gyönyörnegyed volt, mialatt Cerest „nyomornegyed”-ként gúnyolják.

Ámde az emberállat társas lény, s hajtja a szükség, hogy keressen magának valakit, aki segít enyhíteni az élet magányán. Ebből eredően született a „párzótárs”: egy elválaszthatatlan „pár”, aki szerelmen és gyengédségen túl létezett, túl egyezségeken és kötelezettségeken, s akit hidegenhagyott a kötetlenül jövő-menő „szexhaverok” jelenléte. Így mikor „egy életre” választottak, egy, a személyüköz illő és szexuálisan kapható partnert részesítettek előnyben.

Számomra ki az igazi...?

Nem kevesen voltak azok, akik idealizmusának magas korlátjain ezen meggondolások sosem tudtak felülkerekedni.

Mikor Kirie Sid invitálására úgy döntött, hogy a Bisonban fog futni, erre az egyik fő oka az volt, hogy habár a Bison akkorra már inkább legenda volt semmint valóság, a név nem csekély tiszteletetnek örvendett a söpredék körében, csupán mint státuszszimbólum. Valójában annyi szívességet kérhettek volna, hogy már magukkal a mindennapos ingyenkajákkal meg tudtak volna lenni, ha úgy tartotta volna kedvük.

Emiatt, habár Kirie és a Bison már azelőtt is jópárszor keresztezték egymás útját, a fiút egyszer sem vágták meg az „ebédpénzével” – ilyen esetekben Guy becsületes embernek bizonyult. Mikor Kirie a kezét nyújtotta utána, ő egyszerűen elutasította és egy orra koppintás kíséretében elküldte.

A tagok közül ő volt az egyetlen, akit a fiú nem tudott megnyerni magának, s ez sértette az önérzetét.

-  Mi a gond? Csak nem nem áll fel? – hogy valahogy megpróbálja kihozni a sodrából, Kirie még Guy férfiasságát is megkérdőjelezte.

-  Szép húzás. De nem bukom kisgyerekekre, akik csak most nőttek ki a pelenkájukból – felelte Guy a fiú elevenébe találva.

Kirie sosem feledte azt a megaláztatást.

-  A kurva anyját! Azt hiszi, hogy az egész kibaszott világ őkörülötte forog?

- Mégis mi a fenét hiszel, ki ő? Ő Riki élettársa. A fickónak, akinél próbálkozol, megadatott a krémek krémje. Ő az, aki választani fog. Nem te.

-  Hé, ne szívd ennyire mellre! Rikihez képest mindannyian kölykök vagyunk.

Valószínűleg minden akkor kezdődött. A szó valódi értelmében ráébredt „Riki”-re, mint a „Bison” egy meghosszabbítására. Két év telt el azóta. Kiriét még mindig a falka csemetéjeként kezelték, s a fiú szívében lassan forrongó érzelmek sosem vesztettek hevességükből.

A másik oldalon, Riki úgy vette Kiriét, mint egy rohadt tüskét, ami az oldalát szúrta. A belsejében felgyűlő mérget nem lehetett oly könnyen lecsillapítani. Nem ez volt az első alkalom, hogy Kirie provokáló viselkedése felbőszítette, s éppenséggel az sem volt valami megnyugtató, hogy ebben a tömegben nyomorogtak.

Annyira hatalmába kerítette az undor, hogy a legszívesebben átkozódni kezdett volna. Úgy haladt, mint akit magábanyelt az embertenger, s a gyomorszáját szorongató hányinger végül perzselő csalángombolyaggá változott. Ahogy a pláza közepén felállított „áruminta”-bemutató bokszok felé közeledett, a belseje görcsbe rándult.

Az emberfaltól közrefogva volt egy, az aukció „fő attrakció”-ját képező „öleb”-kollekció. Ezek voltak a „mintadarabok”, amelyeket bemutatásra állítottak ki a nagyközönség részére. Maga az árverés alatt rengeteg különféle öleb került eladásra a különböző aukciós termekben.

Fényűzően berendezett szobákban, melyeket további fülkékre osztottak minden gyártóközpont számára, a sorukra várakozó ölebek alig tűntek bátortalannak. Ezek voltak a centrumok debütáló „előadói”. A nemek, bőr-, haj- és szemszínek változatossága mellett végtagjaik hajlákony szimmetriája és bájos arcvonásaik nem okoztak csalódást. Minden sajátos érdemük teljesen megegyezett.

A legutolsó csúcseladású vonal egy félvér, emberszabású maki volt – farokkal együtt. Méretben és genetikai összetételben sokszínűek voltak, mindegyik a saját egyedi, személyre szabott színeivel dicsekedve. Közülük, előkelő megjelenésével és farkának elsőrangú prémjével, a Galott cégvonal „Exile”-ja kitűnt a sorból.

Az Exile-lal együtt, a Galott díszmakik mindegyike ivartalanított nőstény volt. Luxia „Melude”-ja határozottan alsóbbrendű pozíciót foglalt el a Galott vonalhoz képest, de mivel őket társítani és tenyészteni lehetett, hogy nagyszámmal hozzanak létre utódokat, egy majdnem egész éjjelen át tartó, féktelen pároztatási láz tört ki a régió újgazdagjai és az Államszövetség kiváltságos osztályai közt.

A bokszok egyvelegében az igazán szembeötlő látványosság, a kiállítás sztárjai, az akadémiai gyártmányú ölebek voltak.

Csillogó aranyhaj. Finom mintázatú, fehér bőr. Ragyogóan vörös ajkak. Kifinomult és fiatalos vonások, melyek nehézzé tették a nemi hovatartozás meghatározását, de melyek ugyanakkor valami furcsa, vonzó bájt árasztottak magukból, ami hatására borzongás futott végig az ember hátán.

Természetesen a listázott nyitóárak az átlagosnál tízszer magasabbak voltak, egy teljesen más kategóriába sorolva be őket. Ha egyszer az árverés beindul, a licitek kétségkívűl sokszorosan meg fogják haladni azokat. Azoknak, akik szívük-lelkük tették a „kifinomult műalkotásokba”, s nem kíméltek sem időt, sem pénzt, minden okuk megvolt arra, hogy így gondolják.

„Tisztavérűek”-ként ismert nagyhírű remekműveket árultak Tanagura központi metropoliszának állami jóváhagyással rendelkező Pet boltjai, az Akadémiai Tudományos Központ hivatalos névjegye alatt.

Ezek voltak a biotechnológia kétes pengeélén akadálytalanul folyó munkálatok kitüntetett végtermékei. Hovatovább, a puszta emberi replikánsok nem voltak hivatalosan elismerve, egyedül csak azok az „eredeti” alkotások, melyeket egészen a vérükig, a génjeikig tökéletesítettek. Az akadémiai Petek puszta szépsége elég indokkal szolgált az efféle mindent elsöprő önbizalomra.

Ez az önbizalom azt jelentette, hogy kizárólag az akadémiai gyártmányú ölebeknek engedtetett meg, hogy hűvösen semmibe vegyék az üvegen keresztülözönlő féltékenységet és irigységet. Minden egyedi törzskönyv megingathatatlan magabiztosságukat és önbizalmukat szimbolizálta.

Természetsen, „ölebek”-ről lévén szó, bármily szintű „plusz bónusszal” is rendelkezzenek, ez semmiesetre sem vonta maga után azt, hogy „emberi lény”-nek számítanának.

Évente egyszer az a parádés kiállítás, ami a Midasi Pet Árverés volt, félrelibbentette a függönyt Tanagura feltörekvő iparáról. Mindazonáltal rideg tény volt, hogy csupán csak ötven évvel korábban még végtelenül alantas hírnévnek örvendett a külvilágban.

„Régi módi rabszolgakereskedelem” – mondták róla. „Az emberi jogok semmibevételének kirakata.”

Az Államszövetség központjából kirobbanó kritikák forgószele végtelen és maró volt. Nemcsak az aukció bőszítette őket, hanem már maga Midas léte, mely szimbóluma volt mindennek, ami hedonisztikus és züllött.

A gyönyörök nappalok és éjszakák váltakozása nélküli fellegvára, túl fajon, nemen és erkölcsön – ha ez volt az arc, melyet Midas a külvilágnak mutatott, akkor a pénz és a fondorlatok összeesküvő, cinkos másik arca volt a szomorú, csúnya valóság, melyet felfedett a homályban.

Tanagura volt az – a méltánytalanság és igazságtalanság tanyájával a hátsó zsebében. Az Államszövetség együttes fellépését már eleve gyűlölet hatotta át, s ez csak tovább gyötörte annak sértett önérzetét.

A független városállamok gyakran hoztak létre federációkat, hogy meg- és fenntartsák a gazdasági és politikai érintkezések kölcsönös kapcsolatrendszerét. Ám az, hogy valaki autonómnak nyílvánította magát még nem tette őt függetlenné. Csak kevés ilyen város volt ténylegesen független minden értelemben. Inkább egy maroknyi nagyobb törvényhatósági terület olvadt össze egyetlen hatalmas, védelmet nyújtó „ernyőváros”-sá „államszövetség” fedőnév alatt, melyek a valóságban nem voltak több holmi, javarészt mint kolóniákként működő, alárendelt autonóm területeknél.

Köztük volt – az államszövetség vezetésétől, a külső beleszólás jelenlététől vagy annak hiányától függetlenül, s senkinek be nem hódolva – Tanagura.

Amoi a Garan naprendszer tizenkettedik bolygója volt. Egy apró, félreeső égitest, melyet még a törvény elől menekülő bűnözők is csak ritkán látogattak meg. Hiányzott róla minden jelentős természeti forrás vagy értékes érctelep, s eredetileg nem lakta semmifajta érző lény. Még az Államszövetség által néhány évenként végzett rutinellenőrzés is abbamaradt, s nem is állították vissza.

Hosszú ideig ez az elszegényedett naprendszer nem látott egyetlen Államszövetség által vezetett kolonizációt vagy bevándorlást sem. Aztán az egyik év elején, az Abis-i Kutatócsoport egy hajója leszállt a bolygóra.

Elhatározván, hogy a megszokott sémáktól eltérően fognak gondolkodni, s azzal a céllal, hogy egy kísérleti metropoliszt hoznak létre, melyet nem kötnek politikai nyomás és vallási tabúk, belefogtak Tanagura építésébe. Nagyszámú tudósgárdát hoztak Tanagurára azzal az elképzeléssel, hogy támogassák az emberi intelligenciát és jólétet, a végén életre keltve a Jupiter nevet viselő szuperkomputert.

Minden csipetnyi elérhető adatot és hatalmas mennyiségű információt bocsátottak a mesterséges intelligencia memóriaegységének rendelkezésére – nem azzal a szándékkal, hogy egy „elméleti műveltség” rétegeit halmozzák egymásra, hanem inkább azért, hogy magas fokon álló öntudattal ruházzák fel.

Aztán egy szép napon, a számítógép hirtelen létezésének tudatára ébredt. Úgynevezett emberi „teremtői” csak szemtanúi lehettek annak, ami egy eszelős őrült viselkedésének felelt meg.

„EGYEDÜL AZOKNAK SZABADNA A HATALMAT GYAKOROLNIUK, AKIK ERRE MEGFELELNEK” – jelentette ki a rendszer.

Ezzel válaszolt a hallatlan „sértésre”, miszerint egy komputernek az a dolga, hogy emberi lények előtt hajlongjon alázatosan. Ennek eredményeként a hatalmi vezetőszerep el lett véve a tanagurai emberektől, s át lett ruházva a város központi kéregállományára, ami Jupiter volt.

Amoi valaha elszegényedett bolygója egy csillagfénnyel átszőtt, örökké változatlan, levendulakék égre tekintett fel.

Mire az Államszövetség városai hírét vették ennek az új felállásnak pánikban törve ki, Tanagura addigra már átalakította a groteszk metropoliszt és megzabolázta annak emberi lakosságát. Csendben, egyre és egyre biztosabb lett magában ahogy figyelmen kívül hagyta az őt körülvevő lármás szomszédokat, s haladéktalan precízitással – majdnem rideg közönnyel – látott munkához.

A „fémváros”, a funkcionális szépség és hűvős racionalitás megtestesülése, szervezeti remekműnek bizonyult – a hatékonyság és a tisztaság kirakatának. A fagyosan higgadt képet, amit mutatott, nem érintette melegség vagy az emberi létezés hétköznapi szennye.

Minden zugból kamerák kémleltek lankadatlan, békés türelemmel, kiterjesztve Jupiter „személyét” hálózati idegrendszerének legtávolabbi régióiig.

Vajon mit fog magához ragadni miután teremtőinek tudását meghaladta és félelmet hintett körös-körül? Esetleg azzá a Mindenható Istenné fog válni, akire már a neve is utal, s akit androidok frissen feltöltött seregei és egy sajátmaga által választott és nevelt szakértői csoport szolgálna?

Így próbált Tanagura még nagyobb jólétet teremteni azáltal, hogy megtagadta a hús és a vér bilincseit, melyeket az emberi lét korlátaiként értékelt, s visszutasítván az emberi halandóság képezte határokat.

Egészen egyszerűen, eme torz végkövetkeztetésen kívül másegyéb nem születhetett Jupiter egojának vad téveszméiből. Mindebben egy olyasfajta esetleges jövő elmosódott, halvány képe – lehetősége – rejlett, melyben a halál korlátai által megfellebezhetetlenül kötött emberi lények arra születnének, hogy halhatatlan gépeket szolgáljanak.

Mintahogy az várható volt, az Államszövetség városállamai világosan jelezték nemtetszésüket, s éles kritikák keretében magasra emelték a hangjukat. Minden korban az erősek a gyengék tetemén híztak kövérre; nem kellett történelem könyvekben kutatni erre példákért. Ez ugyanaz a természeti törvény volt, melyet maguk az államszövetségi régensek is irgalmatlanul alkalmaztak.

Ennek a törvénynek a szabályai azt diktálták, hogy egy nap maguk is abban a helyzetben találhatták magukat, mint a hűbérvárosok, melyek most földre borultak előttük. Hála a jó Istennek, ők megúszták.

Nap nap után, Tanagura tovább erősített pozícióján tabúk vagy megszorítások nélkül, elektronikai és biotechnológiai fejlesztésektől hajtva, mely előrevetítette az eljövendő korszakot.

Az államszövetségbeli hivatalnokok majdnemhogy mély visszatetszéssel érzékelték a fenyegetést, ám nem tagadhatták, hogy immár függői voltak mindannak, ami elérhetővé vált a számukra. Ezt észbentartva, az Államszövetség elkezdett óvatos megjegyzéseket tenni a témához fűződő valódi érzéseivel kapcsolatban.

S mielőtt bárkiben is tudatosulhatott volna, az éles közkritika és a gyűlöletes Pet Árverések betiltását követelő hangok ritkulni kezdtek. Puszta ötven év alatt személyes erkölcseiknek és érzékenységüknek nyoma sem maradt, mintha szikláról zuhantak volna alá a mélybe.

Bolondos divatőrület kapott szárnyra megfékezhetetlenül, s emberek csődültek össze rikoltozó madársereg módjára és tűntek fel Midasban, hogy nevüket fényben füröszthessék. Ez lett a politikai és pénzügyi hatalom új mércéje.

„A legnagyobb és legizgatóbb borzongást az élet és halál feletti hatalom adja” – ilyen és ehhez hasonló kijelentések repdestek magától értetődően körbe-körbe, miközben végigparádéztak a Gyönyörnegyeden, s pénzszórás végett a Pet Árveréseken rajzottak össze.

Talán magának az emberi természetnek a része az, hogy jó és rossz idővel egymáshoz idomul. „Vedd kellően komolyan a dolgokat, s a rosszból jó válik” – annak ellenében, ami egy ilyen valóság hátterében állt, az emberi jellem minden valószínűséggel csak veszíthetett, akár az értelem csapágyaitól megfosztott fogaskerekei.

Talán mert az akadémiai gyártányú ölebeket – bármely verseny egyöntetű kedvenceit – bemutató S osztályú aukció három órakor nyílt, a Mistral Park felé hullámzó emberáradat dél óta nem csökkent.

 A lelkes, izgatott lárma elárasztotta a pavilonokat s onnan kiözönlött a plázába, ahol az emberi lélegzet forró szele rátapadni látszott az emberi bőrre. A bosszúságtól Riki undorral csettintett a nyelvével. Ez volt az a pillanat, amikor váratlanul megérezte, hogy valaki behatóan nézi. Nemcsak képzelgés volt. Körbetekerte és magába csavarta őt akár egy piton, az emberi hús tovasiető hullámaitól zavartalanul.

-  Mi a franc...! – gondolta magában.

Az áradatnak feszülve oly erősen érezte, hogy menetközben megtorpant.

-  Hé! Ne állj meg csakúgy!

-  Minek állt meg ez a seggfej?

-  Hé! Mozogj, te barom!

Miközben mindenfelől sértések sorozata záporzott rá, a tömeget fürkészve Riki lassan megfordult.

-  Mi az, Riki? – kérdezte Guy kíváncsian, ki maga is megállásra kényszerült mellette.

Azonban Riki nem volt hajlandó válaszolni mialatt az őt behálózó, nyugtalanító tekintet elhúzott előtte.

-  Honnan jön?

Bárki lehetett, aki miatta mérgelődött olymód, hogy ő ezt nem értette.

Összeráncolta a szemöldökét és szemeit résnyire szűkítette – aztán hirtelen megakadt a tekintete. Ólmos sötétség nyelte magába, mint mikor éjféli köd kél váratlanul holdfényes éjszakán. Az arcátlan pillantás úgy fúrt a szemgödrébe, mint acélhegy a puha fába.

Riki cövek módjára állt ott, mintha erős elektromos sokk hatására mozgásképtelenné vált volna. Egyedül ellenfelének arca emelkedett ki tisztán kivehetően a látómezején keresztül úszó árnyak tengeréből.

A gyönyörűséges arc oly végtelenül finom metszésű volt, hogy az még a nagyrabecsült akadémiai gyártmányú ölebeket is arra késztette volna, hogy a szemüket dörzsöljék meglepetésükben. Olyan túláradó szépség volt, mely már önmagában félelemmel vegyes tiszteletre ösztönzött. Szemét sötét napszemüveg takarta, ám mégsem volt kétséges, hogy figyelme merre irányult. Rikivel nézett farkasszemet – anélkül, hogy egyetlen izmát is megmozdította volna.

Riki szíve dugattyúk módjára, hevesen pumpált a mellkasában. Tágra nyílt, döbbent tekintetében s végig kínosan megmerevedett testén az idő sodrása meggyűlt, besűrűsödött és úgy tűnt, hogy visszafelé hullámzik. Szívdobbanásainak dühöngő üteme irgalmatlanul zakatolt, torkát markolva és feltépve az emlékezet örökzöld szemét.

-  Hé, Riki. Te ismered ezt a fickót? – súgta Guy.

A kettejük közti mozdulatlan csendben a kérdés néma koncertteremben felhangzó köhögésnek hatott.

-  Ugye csak viccelsz velem?

Hangja enyhén rekedtté vált és megremegett. Képtelenül arra, hogy pillantását elfordítsa a férfi szemkápráztató, pompás arcáról, Guy újra megszólalt:

-  Ugye?

Hangja durva suttogásba fúlt, nekiütközvén valami láthatatlan akadálynak, ami a levegőben úszott. A csend falát Kirie törte át egy füttyentés kíséretében:

-  Szent szar, ezt nézzétek meg! Ennek igazi sörénye van. És egy Blondie...

A mondat befejezését egy állrántásban fejezte ki.

Egy hosszú, szőke hajú... Blondie. Nem csoda, hogy Kirie nyílt meghökkenéssel figyelte. Saját jelenlétének fontosságát hirdetendő, egyszerű és funkcionális megjelenése az extravagáns ruhákba öltözött tömegben az ellenkező hatást érte el, magára vonva az emberek figyelmét.

Az a fajta testhez tapadó, egyberészes öltözék volt, ami Tanagurát jellemezte és amit az elitek viseltek, akik hajukat hosszúra növesztve hordták, hogy megkülönböztessék magukat az androidoktól. Ezek az elitek kiegyensúlyozott testarányokkal, figyelmes modorral, háromszáz fölötti IQ-val és nemzésképtelen, mesterségesen tervezett testtel rendelkeztek.

A hajszínt a NORAM hierarchikus kasztrendszere szerint határozták meg. Azok, akik külső feladatköröket láttak el – nevezetesen a Tanagura „arcá”-nak szerepét betöltő adminisztrátorok – Onyx néven voltak ismertek, s hajuk fekete volt. Ezek tanácsadói, saját egyéni szakterületüknek megfelelően szétosztva, a Ruby-k, a Jade-k és a Sapphire-ok voltak. Az ezüst hajú Platina-k azoknak feleltek meg, akik különböző magas vezetői pozíciókat töltöttek be.

Az „elitek elitje”, akik arra szóló felhatalmazással rendelkeztek, hogy Jupiterrel személyesen kommunikálhattak, a Blondie-k voltak. A söpredék korcsainak ritkán nyílt alkalmuk rá, hogy ily közelről csodálhassák meg a ”szépség eme isteneit”. Ilyen alkalom csak egyszer adódott az életben – márha adódott.

-  Hé, az a fickó még mindig minket néz! – zendített rá Kirie. – Csak nem felkeltettük az érdeklődését? Vissza kéne integetnünk?

Kirie ugratása valamiféle bevett szokássá vált cimborái körében, s valamelyikük mindig magára vállalta, hogy feldob egy magas labdát vagy hogy éles revansot vesz. Aztán mindannyian nevetnek egy jót, és ezzel le is van tudva a dolog. Ez volt a bevett figura.

De ezúttal Riki rettenetes modorban csapott vissza:

-  Barom! Ez sem nem a megfelelő hely, sem nem a megfelelő időpont! Ha szarságokat akarsz beszélni, akkor húzd el a beled és tedd azt máshol!

Az aukció méreggel teli levegője csapta volna meg Kiriét? Vagy talán Riki volt az? Sid és Norris, maguk is kissé megrökönyödötten, mepróbálták Rikit megbékíteni:

-  Hé Riki, most mit veszed ennyire komolyan?

-  Ja, ja. Kirie csak a szokásos formáját hozza.

-  Mi van? Az a fickó minket mustrál. Van nála esélyünk. Használjuk ki, jó? – mondta Kirie, hangja furcsán vibrált az izgatottságtól. – Nézzétek, ez egy rohadt Blondie! Oké? Azoknak a szuperelit pasasoknak az egyike, akik szinte soha nem bukkannak fel Midasban.

Kirie lázas, felemás szín tekintete lassan Riki idegeire kezdett menni, ám a fiú nem volt hajlandó abbahagyni.

-  Nincs vesztenivalónk! Lehet, hogy egy a millióhoz az esély, de én nem fogok itt állni behunyt szemmel s az ujjamat szopogatva. Gyertek, menjünk!

Egy röpke pillanatra Kirie beszédmodora maga volt a vakmerőség megtestesülése.

Riki összevonta a szemöldökét és visszafogta a nyelvét – na nem mintha hirtelen kifogyott volna a szavakból. Anélkül, hogy felfogta volna, ökölbe szorított kezei hirtelen remegni kezdtek, s torka megfájdult. Az az egyértelmű érzés tört rá, hogy a közte és Kirie közti erőteljes hasonlóság mutatkozott meg előtte.

-  Mi a franc...! – csikorgatta a fogát. – Miért? Hogyan? S az isten szerelmére, miért éppen most?

Kirie győzedelmes mosollyal az ajkán állt vele szemben. Most először, teste tűzben égett a kilátástól, hogy Rikit helyretehette, s a korábbiaktól eltérően, egy csipetnyi félelmet sem érzett.

-  Milyen kár, hogy te és a karizmád már nem vagytok elég tökösek a harchoz. A te időd lejárt.

Ám az afölött érzett öröm, hogy egyedül szavakkal pofozhatja fel, teljesen más volt; mintha nem lenne több valami önkéntelen beszédhibánál. Guy-t és Rikit félrelökve, Kirie diadalomittasan és szapora léptekkel elvonult.

-  Neked ez így rendben van, Riki? Hogy hagyod csakúgy elmenni? – kérdezte Guy aggódva. Tekintetével követte Kiriét ahogy az belevetette magát az emberáradatba, annak hullámai közt sodródva.

-  Csináljon, amit akar – válaszolta egyszerűen Riki, ingerült kifejezéssel az arcán.

Mégis, az éles, sajgó fájdalom megmaradt. Semmi köze nem volt Kirie szóbeli zaklatásához; saját elhatározása állt a hátterében. Anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna Kirie irányába, arról akarván megbizonyosodni, hogy a Blondie továbbra is ott van-e még, maga elé nézett. Mint ahogy azt minden valószínűség szerint várta, a férfi mosolygott. Hideg mosollyal; csak vékony ajkának legsarka kanyarodott kissé felfelé. Nem káprázat vagy képzelgés volt. Úgy mosolygott, mintha Rikit akarta volna kinevetetni.

Ebben a pillanatban perzselő felháborodás érzése horgadt fel benne, s ettől kiverte a libabőr. Olyannyira elfutotta a hirtelen támadt vágy, hogy letörölje azt a hideg, leereszkedő mosolyt a férfi büdös képéről és hogy a szart is kiverje belőle, hogy Riki látására vörös köd borult.

Kirie és a férfi páratlan szépségű arca eltűntek a tekintete elől ahogy az emberfolyam magával ragadta őket. Guy unszolására Riki mogorván az ajkába harapott és megindult, miközben leírhatatlanul súlyos rosszkedv szorította össze a gyomrát.