Ai no Kusabi - Elsõ kötet: Idegen ~ 6. fejezet

előző fejezet <<

>> utószó

Hatodik fejezet

A sötétkék égbolt alatt húzódó zöld övezetből befújó szél napról napra hűvösebbé vált. A sziporkázó napfény, mely az évnek ebben a szakában az azúrszín eget megfestette, üde és ragyogó volt.

Ceres. Délután egy ötven.

A légikocsi mint villodzó kígyónyelv száguldott végig a kusza városközponton. A tömeg egyemberként fordult utána, mikor futólag érzékeiket súrolva elsuhant mellettük. Farlámpái szakadatlanul villogtak ahogy végicikázott a sugárutakon, mintha még ezzel is azt hírdetné, hogy mennyire szokatlan látvány volt.

Egy szempillantás alatt bárki számára nyilvánvalóvá vált a kiváló minőségű ezüstszín karosszéria eleganciája. Egyetlen szenny- vagy piszokfolt sem homályosította a fémfelületet. Miközben méretre kompakt volt, az áramvonalas kocsiváz funkcionális esztétikája jóval átlag fölötti hatékonyságra utalt.

Ez a drágakő, melytől az ember szájában összecsordult a nyál s melyet a nyomornegyed lakosainak oly ritkán volt alkalmuk megcsodálni, lezúgott a főutcán, szétszórva a szemetet a járda mentén és apró fergetegekben kavarva fel a port.

Az épületnél jobbra, a kereszteződésnél balra.

A bámészkodók szája elnyílt a meglepetéstől. Képtelenek voltak levenni a tekintetüket róla.

Miután láthatóan kiszórakozta magát saját megelégedésére, s mintha teljesítményével is végre megelégedett volna, a légikocsi végül alacsonyabb sebességre kapcsolt.

„Ki a fene volt ez?” – tűnődtek mind. Ezt a lehetetlen, hovatovább teljesen ide nem illő dolgot itt reptetni?

Keresztül araszolván a tolakodó s kíváncsi tömegmorajláson, a légikocsi a földre siklott és megállt. A legnagyobb eleganciával és a leghalványabb nyikorgás vagy zokszó nélkül, az átellenes ajtó egy lágy huss kíséretében kinyílt. A zsongó tömeg mozdulatlanná merevedett, s várakozással telten együttes erővel tartotta vissza a lélegzetét ahogy egy férfi hajlékony sziluettje kilépett a járműből. Az illető arcát meglátva aztán mégnagyobb kavarodás kerekedett.

Ott állt előttük egy, majdnem a felismerhetetlenségig kifinomult és divatos Kirie.

Tündöklő, méretre szabott ruházata csakúgy ragyogott karcsú alakján. Meztelen mellkasa éppcsak annyira villant ki, hogy felfedhessen egy aranyláncot. Bal csuklóján a karkötő egyedi és csillogó fényt árasztott magából, mintha az összeállítás része lett volna. A hozzáértő tekintetek számára mindez nem gagyi smukk volt.

Az emberek akaratuk ellenére levegő után kapkodtak, irigység sóhaját hallatván. Az átható féltékenység kísérő tekintete ugyanakkora, ha nem nagyobb súlyt ért el, tüskés és rácsimpaszkodó inda módjára fokozatosan körbetekerve őt.

Ennek ellenére Kirie arckifejezése mit sem változott. Miután a kezében lévő távirányítóval a levegőben leparkolta járművét, olyan járással indult útnak, mely az őt követő pillantásokat volt hivatott lerázni, s az első kereszteződésnél balra fordult.

Annak az utcának a végén egy öreg, lerobbant épület állt. Felment a régimódi lifttel az ötödik emeletre, magasfolyosókat keresztezvén a struktúra szívébe befelémenet. Ez volt Laura, Riki és a banda többi tagjának tartalék búvóhelye.

Kirie lassan közelítette meg a sötétzöld ajtót, majd megállt. Most először, mosoly gyűrődött az ajkain. Mégis, valószínűtlen volt, hogy ezt a hirtelenjött mosolyt annak gondolata sugallta volna, hogy régi cimboráit ily hosszú idő után újra viszontláthatja.

A falon balra volt egy kis panel, s Kirie gyakorlott kézzel ütötte be rajta a jelszót. Az ajtó félresiklott, mintha színpadra invitálta volna.

Luke őszinte és gúnyos hangja majdnem azonnal lecsapott rá:

-  Anyám, már azt hittem, hogy valami kicseszett arisztokrata csinálta azt a nagy felhajtást.

Az előbbi kis nyilvános előadásának az eredménye. Vagy talán Luke rendre akarta utasítani. Mindig is az újonnan érkezett volt a legutolsó a ranglétrán.

-  Te aztán tényleg összekaptad magad. Kétszer olyan jó vagy, mint voltál.

-  Ja, ja. Szabályos fényshow-ba mentél át.

A hályog lehullott a szemükről, s végre valódi, természetes ragyogásában látták Kiriét. Mégsem tűnt úgy, hogy a legkevésbé is zavarná őket ez az átváltozás. Majdnem úgy tűnt, mintha megpróbálták volna ugratni. Kirie a csalódottság nyilallását érezte a szívében.

-  Hé, csak a jó öreg haver, a jó öreg haver. De ha már ilyen szépen kéritek... – válaszolta mégis.

A jó öreg Kirie, aki képtelen arra, hogy mindenttudó hozzáállását elrejtse. Nagyon ki volt csípve, s arroganciája sem maradt el mögötte. De lehet, hogy szándékosan nagyképűsködött. Mindenesetre, nehéz volt figyelmen kívül hagyni a felsőbbrendűség érzését, amivel Kirie lekezelte őket.

-  Kétségtelen, hogy felülmúltad önmagad, Kirie – motyogta Guy az orra alatt, erőltetett mosollyal az ajkán. – De ne repülj túl közel a tűzhöz.

Egy szívdobbanás.

-  Még mindig csak egy nyamvadt kölyök – köpte Riki halkan.

-  Hé, hé, vegyétek a dolgokat az ő szemszögéből nézve. Az ő győzedelmes visszatérését! Hagyjátok, hogy felkösse a nadrágszárát és mellét feszítve egy kicsit parádézzon.

Mégis, ahogy Kirie hosszú idő után először megjelent, Riki ott volt, hogy rosszkedvét az orra alá dörgölje.

Csak a te nyomdokaidban járva, nagypofájú. Ám ez az a fajta szóbeli kézigránát volt, melyet csak Guy mert volna visszadobni rá.

- Hah, még mindig ezen a szar pián élvezkedtek? Legközelebb majd adok nektek ajándékba valami jó évjáratú Vartant.

-  Igazán? Hát ez aztán tényleg úgy hangzik, mintha hirtelen megtollasodtál volna. Nem tudtam, hogy ennyire jól fizet az, ha kiárusítod a haverjaidat azoknak a seggfej androidoknak.

Kirie lángolt belül. De ahelyett, hogy felkapta volna a vizet mint rég, inkább elvigyorodott:

-  Akkor miért nem próbálod ki te is? Ha akarod, majd én bevezetőt tartok hozzá.

-  Aha, jó. Erőm fogytán majd kiáltok neked egyet. Egyelőre, jó lesz nekem a Vartan. Egy vagy két üveggel. De miért is pitiánerkedjünk? Mit szólna őuraságod az egész kibaszott rekeszhez?

-  Jól van, jól van. Bízz csak rám mindent. Több mint eleget kapsz, hogy leihasd magad a sárga földig. Csak mielőtt nekifutnál, bizonyosodj meg róla, hogy aztán nem fogsz ott rohadni.

Az egymás közti szúrós, oda-vissza évődés szikrákat szórt, s azzal fenyegetett, hogy valóságos pokolban robban ki, így ezúttal Norris közbeugrott:

-  Ááá, bármit is hajts fel, jó lesz. A Vartan szart sem jelent Jeeks-hez és a kis vakarcsaihoz képest. Szépen átrobbantották Herma csehóját a másvilágra. Az egész helyzet kezd teljesen kicsúszni minden irányítás alól.

Ezalkalommal, nem túl bölcsen, Kirie szarkasztikus megjegyzést téve a bátortalanságukat gúnyolta ki:

-  Éjszakánként álomba sírjátok magatokat? Ember, micsoda szégyen. A Bison aztán tényleg fixen a két lába közé húzta a farkát.

Csönd zuhant rájuk nehéz függöny módjára. Kirie nem tudta eme hallgatás okát. A nehézségeket, amiken keresztülmentek. A nézeteltéréseket és a viszálykodást, ami mind ott táncolt a borotva élén. Ezért volt az, hogy Kirie teljesen félreértelmezte a hallottakat.

-  Nos, ha akarjátok, majd én pofán verem őket – mondta kiállhatatlan önbizalmának minden egyes cseppjével. – Csak biccentsen akárki, akinek nincs gyomra a harchoz, és én máris átveszem a helyét.

Öntudatlanul is egyre mélyebbre ásta magát.

-  Hé, ez aztán szörnyen rendes tőled – felelte Norris szárazon. – Hát akkor, elég az üres beszédből. Semmi nem tartja vissza ezt a kölköt.

Ez alig volt az egyöntetű beleegyezés jele, de talán elég lett volna a szívükben megbújó komplexusok útvesztőjéhez beszélni. Semmi gúny vagy viccelődés. Mindez elég volt ahhoz, hogy Kirie méginkább zavarba essen.

-  Mi? Ti azt hiszitek, hogy csak fényezem magam itt? – mondta felfelé ívelő hanglejtést erőszakolva a kérdés közepébe. – Vissza tudnék vetetni azokkal a Jeeks kölykökkel az arcukból anélkül, hogy egy csepp izzadtságomba kerülne.

Teljesen belemerülve az önámításba és megfeledkezvén arról, hogy hol is van, Kirie kihívóan összeborzolta gyönyörű szemöldökét.

-  Hát... neked aztán kétségkívül felvágták a nyelved, de hiszem, ha látom. Nem könnyű komolyan venni nagyszájú kis pisiseket, akik nagyokat mondanak. Bár nem tudjuk sajnálni a tényt, hogy ahhoz képest, hogy csak egy csapat nyápic kölyök vagyunk, akik mindenüket eltékozolják és régvolt dicsőségükbe kapaszkodnak, mindenki van olyan kedves és messze több hitelt ad nekünk, mint amennyit megérdemelnénk.

Luke és Sid pillantásokat váltottak – nem annyira azzal értve egyet, amit Norris mondott, hanem azzal ahogy mondta – és kuncogtak, nevetésük torkuk hátsó feléről morajlott fel.

Kirie az ajkába harapott. Az volt az érzése, hogy szándékosan hozzák ki a sodrából azáltal, hogy megleckéztetik. Ez felbőszítette. Először szembesült azzal, hogy mit is jelent ha valaki nevet szerez magának a nyomornegyedben. Ha most visszatáncolt volna, ő jött volna ki rosszabbul a szócsatából, tehát összeszorította a hátsó fogait és úgy szólalt meg:

-  Rendben. Nemsokára meglátjátok, hogy milyen fából is faragtak. Én olyan ember vagyok, akit komolyan kell venni.

Meg merte állni a helyét, s ahogy szikrázó tekintettel nézett vissza rájuk úgy érezte, hogy a helyzet magaslatára emelkedik. Nevet szerzek magamnak és méltó leszek hozzá! Ám először még egy nyomósabb gondja volt: ledönteni a falat, mely az útjában állt. Kiriének csak ebben a pillanatban jutott az eszébe, hogy elsősorban miért is jött egész idáig.

Összeszedte magát, vett egy mély lélegzetet s határozott mozdulatokkal Guy-hoz lépett:

-  Nos, megfontoltad a múltkori beszélgetésünket?

Rikit figyelmen kívül hagyva, Kirie leült és egyenesen Guy szemébe nézett. Semmi sem árulkodott az ellenszenvről és a visszatetszésről, melyet egy perccel korábban érzett, és minden erőfeszítés nélkül váltott témát. Az átváltozás még Guy-ra is nagy benyomást tett. De annak semmi köze nem volt ehhez.

-  Ha arról beszélsz, amire gondolok, a válasz még mindig nem – felelte Guy nyersen, kertelésnek leghalványabb jelét sem mutatva.

Kirie akarata ellenére csettintett a nyelvével. Ezzel csak olajat öntöttek a tűzre.

-  Ezért kérdeztem, hogy esetleg meggondoltad-e magad – mondta, miközben éktelen bosszúság érzése hegyezte élesre a nyelvét és hangja metszőbbé vált.

-  Te egy állhatatos kis szarházi vagy, Kirie.

-  De most miért? – akadékoskodott amaz dühösen. – Miért dobnál el magadtól egy ilyen ritka és kitünő lehetőséget? Nem fogod fel? Ők az elitek. Végignéztek rajtad és zöld utat kaptál. Miért utasítanád vissza? Micsoda pocsékolás.

Keserűség és gúny nélkül beszélt, s nemegyszer megpróbált Guy önbecsülésére hatni. Kirie inkább személyes veszteségként kezelte az elutasítást. Ha sikerült volna összehoznia, annak a dicsőségnek egyetlen ráeső sugara megtette volna.

Mégis, Guy Kirie arckifejezésének nyíltsága ellenére sem tágított egy hajszálnyit sem.

-  Túl erősen próbálkozol, hogy összehozd az üzletet, és ezt nem veszem be – mondta változatlan hangszínnel.

-  De én mondom neked, hogy ez tiszta ügy! – sóhajtott Kirie látszólag óriási hitetlenkedéssel. – Túlontúl sokat gondolsz erre.

-  Néhány tanagurai Blondie-alak mibelőlünk korcsokból akar ölebet csinálni? – sziszegte Guy a fogai közt. – Milyen elcseszett vicc ez?

Mellette Riki hirtelen felkapta a fejét.

-  Egyébként, – folytatta Guy – azt mondod, hogy azért jöttél idáig, hogy kiszúrjál engem? Ezt a legnehezebb elhinnem. Én egy hétköznapi pasas vagyok, nem számít, hogy milyen rózsaszín lencsés szemüveget viselsz. Nem gondolod, hogy valaki összekevert valami előkelőbb ürgével?

-  Miért kell ennyire negatívnak lenned ezzel az egésszel kapcsolatban? Csak mert nyomornegyedbeli korcsok vagyunk nem jelenti azt, hogy így kelljen élnünk. Én mondom neked, nincs hiba! Tisztán és hangosan hallottam: a fickó, aki azzal a fekete hajúval fut. Akkor te Rikivel voltál, tehát teneked kell lenned, vagy nem?

Tehát énnekem kell lennem – ismételte magában Guy. Az ő haja sötétszürke volt. Egyértelmű volt, hogy a Blondie érdeklődését Guy személyének egyetlen sajátossága sem keltette fel. A fekete hajú férfival. Ha az ismeretlen valóban ezt mondta, akkor Riki volt az, akit egész végig figyelt.

De miért? Miért őt magát kellett kiszúrnia és nem Rikit? Kirie határozottan azt állította, hogy ez az üzlet „tiszta” volt. Talán igaza volt. Tanagurai Blondie-król lévén szó, fogalma sem volt róla, hogy min élvezkedhetnek. Mintahogy Kirie is mondta, olyan hatalmas lehetőségek, mint ez nem kínálkoztak napi rendszerességgel. Mikor egy ritka csemegét így vetettek elé, a józan ész azt diktálta, hogy csapjon le rá.

Ám ő Rikivel volt mindvégig a Guardian-i idők óta, s képes volt minden hiúság nélkül, hideg fejjel és tárgyilagosan tekinteni önmagára. Csak engedje meg magának, hogy a szeme előtt hullámzó vágyak magukkal ragadják, és következményeként máris borsos árat fizet. Bármerre is nézett, ennek az irányelvnek az igazságát látta. Ha a gyanúk leghalványabbikát is táplálta, a legjobb amit tehetett az az volt, hogy nem vág bele. Ez az ösztön létfontosságú volt.

Kirie a szeme előtt lóbálta a vonzó csalétket. Ne légy olyan, mint a gyáva, aki nem kapott az aranytojást tojó tyúk után. De ezen a ponton Guy-nak nem állt szándékában megszegni élete alapszabályait.

-  Gondoljuk csak át mégegyszer. Oké? Egy ilyen kecsegtető ajánlat... nincs az a kétlábon járó bolond, aki ne harapna rá.

De Riki eleget hallott Kirie körítéséből.

-  Hé! – szakította félbe a fiút előrehajolván és megragadván annak karját.

Kirie rosszalló tekintettel pillantott rá s kiszabadította magát Riki szorításából.

-  Mi az? – morogta egyértelműen a közbeszóláson bosszankodva.

-  Az a Blondie ugyanaz a szemét, akit a Pet Árverésen láttunk?

-  Mi van ha az?

Ebben a pillanatban, mint egy tarkójára mért ütés, Riki agyán keresztülvillant Iason képe. Az a rideg, jelentőségteljes mosoly, amit Mistral Parkban látott. A pánik valami furcsa, jeges érzése kúszott fel a gerincoszlopán. Hallgatásba zuhant.

Kirie visszabámult rá, szeméből csakúgy sütött a neheztelés és a rosszindulat.

-  A meghívás nem neked szólt – mondta gúnyos nevetéssel.

Ám Riki ügyet sem vetett Kirie faragatlan próbálkozásaira, hogy nevetségessé tegye őt. Néma megvetése egyetlen személyre összpontosult, csak egyetlen egyre. Annak a teljes szépségében tündöklő, szörnyűséges és mindenen átlátó Adonisznak a képére. Iasonra.

Aznap a Jeeks és a bandája által használt búvóhelyet egy könnygázbomba találta el. Sikolyok és dühös ordítozás közepette, szúrós szagú fehér füst maró és fojtogató felhőibe burkolózva, a siheder kölykök egyesével-kettesével botladoztak ki az épületből.

A szájtátiak és a bámészkodók válasza segélykérő kiáltozásaikra hűvös és közömbös volt.

Nem, messziről sem közömbös.

Arcátlanságuk és vad vérszomjuk visszacsapott ezekre a nyamvadt kölkökre, s mégha nem is voltak annyira vakmerőek, hogy nyilvánosan megtapsolják a „bűntett” elkövetőit, jópár elégedett szemlélődőt lehetett hallani, amint a bajsza alatt gratulál nekik.

Úgy kell nekik.

A Bisontól eltérően, kiket félelemmel vegyes tisztelettel imádtak, a Jeeks banda könyörtelenül kihullt a söpredék jóakaratkészletéből, s általános utálatának tárgyává vált.

„Milyen szánalmas egy látvány.”

„Nézz rájuk, a nadrágjukba vizelnek.”

„Csak ennyi kell ahhoz, hogy egy rakás kisbabába menjenek át.”

Ahogy a földön fetrengve szemükből-orrukból könny és takony folyt, szemernyi együttérzést sem váltottak ki senkiből – csak még nagyobb megvetést és ócsárlást.

Ez a megaláztatás Jeeks-et gyorsan a viccek céltáblájává változtatta, s a leplezetlen jókedv az emberekben újra sérelmezettség érzését keltette. Senki sem tudta, hogy ki kezdte, de lassan mint igazságot kezdték suttogni: már ami Jeeks-et illeti, az ő természetes ellensége – Maddoxot leszámítva – a Bison lidérce és annak éppannyira lidérces hírneve maradt.

Szemet szemért.

Ez a Bison bosszúja volt. A különböző szóbeszédek végigviharzottak a nyomornegyeden. A spekuláció úgy terjedt mindenfelé, mint valami mutálódó, fertőző betegség, egyre alakulva és növekedve ahogy elért minden szegletbe, pandémiás méreteket öltve.