Ai no Kusabi - Második kötet: Végzet ~ 1. fejezet

bevezetés <<

>> következő fejezet

Elsõ fejezet

Bárhol is történjen időben vagy térben, kortól, nemtől és fajtól függetlenül, két fél találkozása mindig is izgató, drámai szerencsejáték volt: legyen bár szándékos, vagy akár a puszta véletlennek hála – ámbár az is meglehet, hogy aznap éjjel Szerencse asszony csak szeszélyes hangulatban volt.

Az összetalákozás pillanatában az istenek tán melegen mosolyognak – vagy épp hidegen hátat fordítanak és elsétálnak.

Megütik a főnyereményt.

Vagy belebuknak.

Póker vagy black jack  – minden egyes kockadobással vadiúj játék indul, győzelem vagy megsemmisülés csupán egyetlen kocka fordulásán múlik.

De nemcsak egy ösvény vezet a jövőbe, s minden egyes lépéssel miriádnyi esély adódik. Mely döntés, melyik irány lesz a helyes? Nincs írott szabály, mely felfedné a játék kimenetelét. Nincs elmélet, mely kasszát döntene. Csak szilárd akaraterő és az elfogultság hiánya. Vedd el ami a tiéd, s attól a pillanattól kezdve – függetlenül attól, hogy mit remélsz vagy mitől félsz – biztos lehetsz afelől, hogy a szemeid előtt lebegő cél szüntelenül változni fog.

Senki nem tudja megmondani mi fog történni a két egyénnel, kik épp csak most találkoztak, ám az emberi szív minden érzésének tárháza – öröm, harag, pátosz, humor –, s ezekkel összefonódva a bensőségesség és a kölcsönösség minden cseppje a lehetőségek rendelkezésére áll. Együttesen lehet, hogy párhuzamos vonalakat húznak, melyek sohasem keresztezik egymást; vagy épp kacskaringós útvesztőket, mik a határvidéken keresztül-kasul kígyóznak.

Ifjúság és felnőttkor. Oly sokféleképp lehet leírni az eme két szót elválasztó határvonalat, mintahány ember van a világon. Senki sem maradhat gyermek örökké. Ezért – szemünket az általunk „élet”-nek nevezett valaminek a végpontjára függesztve – verekedjük át magunkat az idő fordulóin s kanyargóin, újra meg újra összefutván majd megint szétválván.

...Mégha ez egy végzetes ok-okozati sorozat és az azt követő vérontás kezdetét is jelentse – s mindent, mit ezek a szavak magukban foglalhatnak.

Egy öt évvel korábbi éjszakán.

Riki találkozott Iasonnal.

Riki a női nem majdnem teljes kihalásától gyötrődő és elferdült nyomornegyed vad világából származott. Egy belé tüskeként fúrakodó vágyálomba csimpaszkodva nőtt fel, melyet képtelen volt kirántani az oldalából – s arra sem volt képes, hogy megzabolázza a posvadás fojtogató érzését, mely a lelkében forrongott. A rideg valóság súlya egész lényét körbefonta, kábultra verve és farkasvakká téve őt, ellehetetlenítve a számára, hogy az igazságra nyíló ajtót kitárja.

„Egy söpredék korcsnak már nincs vesztenivalója” – nagyzolt volt. S ekkor volt az, mikor megtörtént.

Egy éjszaka, mely éppolyan volt, mint bármelyik más, Midas szokásos erkölcstelenségének hevében kavargott. Mint egy sötét birodalmán uralkodó kéjsóvár császárnő, az éj tündöklő és szemkápráztató diktátora maradt. Csábítóan kacér hangja minden szegletből trillázott, a behálózott lelkekben zümmögve-kavarogva, magábanyelvén az éjszakai órák természetes csöndjét.

Látványosságai közt ott volt a feltűnően rikító és ragyogóan megvilágított ívkapu. Mivel a teljesen működőképes és a turizmus iparágának előírásai szerint megépült űrrepülőtértől az út egyenesen idevezetett, Sasanban (8-as Zóna) helyezték el,  Midas keleti részén.

A párkányt díszítő meztelen nimfák a vélák tündérmeséinek mitikus motívumaiból származtak. A Salinas Nebula szájhagyományain keresztül szállva apáról fiúra s Midas legendáira hajazván, a csábos vélák a Szerelem és a Sors – Érosz és Karma – isteni megnyilvánulásaiként voltak számontartva.

Oly gyönyörűek és valósághűek voltak, hogy többnek tűntek puszta domborműnél – s testük oly vonzó, hogy a nézelődőt egyálltó helyében megbabonázták és arra késztették, hogy kezét kinyújtva megérintse őket. Ők voltak azok, akik bár a bűnt nem ismerő szüzek mennyei tisztaságával bírtak, ugyanakkor romlott szajhákat testesítettek meg, kiknek édes mérge pokolra viszi a férfiszívet.

Mintha csak az ő csábító bűbájaik tüzét szítaná, a szegélyt egy lengő elektromos szivárvány színkavalkádja világította meg. A féktelen pompa megragadta és magábanyelte az emberi szív mélyén ólálkodó vágyak leggyökerét.

Természetesen senki sem haladhatott át a kapun úgy, hogy személyes védelmére fegyver vagy kés lett volna nála. Habár minden zónának megvoltak a saját követelményeinek megfelelő előírásai, a Midasi Kapu néven ismert elsődleges biztonsági ellenőrzőpont magábafoglalta a tágabb metropoliszt, a Gyönyörnegyedet is teljes egészében beleértve.

Midas ikergyűrűin belül, a körzet legbelsejében, a Kaszinó sorból kiágazó széles sugárutak és kis utcák neonfényes küllők hosszú, töretlen sorát alkották. Mindenfelé tündöklően ékes férfiak és nők – fiatalok s idősek egyaránt – gyűltek össze megannyi csillogó víztükör módjára, szívélyes hanggal és jókedvűen.

Az ünnepi hangulatú gyalogosok hullámai a maguk módján eltérőek voltak egymástól. A kirándulótúrán lévő üdülők tömege hanyag nemtörődömséggel taszigálódott-lökdösődött végig az utakon – környezetükre és a többi emberre ügyet sem vetve, s sietősen, hogy személyes vágyaikat végre kielégíthessék.

Egy fiatalember hajlékony alakja furakodott át a testek tajtékzó áradatán. Még nem lépett be a felnőttkorba – minden tekintetben s minden szemszögből nézve oly zöld és éretlen volt, mint alma nyár elején. Ennek ellenére jelenléte a körülötte lévőkben nem ébresztette fel az oltalmaznivágyás természetes ösztönét: úgy tűnt, hogy nincs szüksége védelemre.

Sőt, végtagjainak lazaságában egyfajta, a fiatalokra jellemző felsőbbrendűségérzet volt megfigyelhető, egyetemben a gúnyos pillantással, melyet az értékeiket oly szembetűnően viselő arrajárókra vetett.

Az ifjú nem olyan képet vágott, mellyel valami véletlen találkozás során megnyerhette volna magának az idegent, hanem hagyta, hogy arca betöltse annak látómezejét s szúrós tekintete rányomja jelenléte egyedi kisugárzásának bélyegét az érzékekre.

Sötét szemeinek pimasz pillantása elutasított minden közvetlenséget bárkivel is, s oly fénnyel ragyogott, mely éveit meghazudtolta. Egyedül ő emelkedett a kavalkád fölé, felborítván a környék élénk, felajzott hangulatának egyensúlyát.

Nem fenyegető jelenlét volt, mely nem illett volna a környezetbe. Talán helyesebb lenne azt mondani, hogy meghitt viszonyban volt a hellyel, de hadilábon állt mindenki mással.

Nem olyan, aki könnyen sodródik az árral, vagy akit egykönnyen magával ragad a móka.

A szabadjukra eresztett turisták és városnézők üres diskurálása és értelmetlen, forró locsogása közt egyedül ő járkált földhözragadt léptekkel. Karcsú alakja acélgerinchez rögzült – szikla volt az emberhullám közepén.

 Feltéve, hogy az illetőnek volt pénze, ebben a világban szépség és fiatalság mindenki rendelkezésére állt, sőt talán maga az örökélet is. Mégis, benne volt valami, amit semmi pénzért nem lehett volna megvenni: egy veleszületett vonzerő. Bár alkatra vékonyka és törékeny volt, az ifjú egyedi ragyogása, hajlékony testével egyetemben, minden erőfeszítés nélkül fordította félre az idegenek tekintetét s tette a helyükre őket.

Ő volt Riki.

„Meleg Vájat” – a fiatalság szertelen hevétől nyüzsgő vörös zóna – nagykutyája. Ő volt a kamasz, aki a nyomornegyedben mindenki által ismert Bison gyeplőit a kezében tartotta.

Midas polgárai és Ceres (másnéven 9-es Zóna) lakosai úgy tekintettek egymásra, mint ahogy azt a kígyó és a skorpió teszi. Ez azonban nem volt újdonság egy olyan söpredékbeli korcs számára mint Riki, s nem is azért volt itt, hogy valami könnyed és élvezetes kis kéjutazás keretében kószáljon az álmatlan midasi éjszakában.

Dolga volt.

Éjjelente a Kaszinó sor felé haladó főútvonal túláradt az elképzelhető mindenféle fajta embertől. Lenyűgözően egyszerű volt kiszúrni az emberáramból a petyhüdtállú és bőkezűen költekező logosiakat, vagy a galariai újgazdagokat.

Habár látogatók és bámészkodók normális esetben nem járkáltak Midas utcáin készpénzzel a kezükben; helyette zakójuk vagy retiküljük hitelkártyákkal volt kitömve. S a hitelkártya megtette, amíg persze nem kapták rajta.

Eltekintve attól, hogy az ódivatú lovasrendőrök szertartásos és ünnepi szolgálatainak ellátása is a feladatkörükbe tartozott, a Midasi Közbiztonsági Részlegbe beosztott rendfenntartókról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy díszek lettek volna. Különösképp a Gyönyörnegyedbe rendelt rendőrök – az úgynevezett Feketezubbonyosok – voltak hírhedtek ellenállást nem tűrő brutalitásukról.

A midasi éjszakában lézengő turisták nem feltétlenül az indítékok legártatlanabbikával a fejében volt ott. Mindig akadtak bajkeverők, vagy nézelődők, akik nem értették, hogy az estének mikor van vége. Nem meglepő hát, hogy ahol az ártatlan bárányok összeverődtek, a farkasok is odagyűltek.

A világ összes liliomfehér reklámkampánya ellenére is, ameddig csak ember él a világon, az önzés és a bűn melegágya létezni fog. Ez az ára annak, hogy valaki embernek születik.

A Feketezubbonyosok feladata volt ezeknek a ragadozóknak az ártalmatlanná tétele, mielőtt még azok lecsapnának az áldozatukra. Így már eleve Ceres lakosai – a söpredékbeli korcsok és minden velük hasonszőrű, kik ki lettek törölve a hivatalos midasi bejegyzésekből – nem várhattak semmit a polgári jogok vagy az emberi bánásmód terén.

Még soha senki nem akaszkodott úgy össze velük, hogy azt egydarabban megúszta volna. Ennek ellenére, mintha csak valami halálos játszmát játszottak volna, a nyomornegyed kölkei éjről-éjre Midas utcáin cirkáltak. Bárhogy is legyen, a lopott készpénzkártyák jelentős fekete piaci viszonteladási értékét nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

De ez ennél több volt.

A hatalmas kockázattal járó hajsza az elnyomott söpredék mindennapi életének szerves részét alkotta. A gyerkőcök számára a felnőttkorba lépés fontos rituáléjának része volt, mellyel bebizonyíthatták, hogy mennyit is érnek barátaik körében.

Minden nyomornegyedbeli kölyök Gurdian nevelőintézeti rendszerében lett felnevelve. A biológiailag szülésre képteleneket – vagyis a fiúkat – tizenhárom éves korukban „felnőttnek” minősítették és erőszakkal függetlenítették. Nem számított, hogy milyen életmódot választottak maguknak, szabadok voltak. Senki nem írta elő nekik, hogy mit tegyenek.

Mégis, a balsejtelmű bezártságérzet és a nyílt csatornabűz mely a nyomornegyedet jelentette, bezárta előttük az összes ajtót mi megnyílhatott volna a számukra – minden erőfeszítésük dacára. Több esélyük volt rá, hogy egy villám beléjük csapjon, mint hogy ebben az életben valaha is nyerjenek a lottón.

Nem volt személyi azonosítójuk, amivel pedig minden midasi polgár rendelkezett – s a személyi azonosító hiánya felért egy halálos ítélettel.

Tunyaság és közöny levegője lengte be az ezen kölykök számára kiigazolt területeket, kik csak névre voltak „felnőttek”. Már egy hónapig is a mérgezett légkört szívni több mint elég volt ahhoz, hogy beszennyezze a lelket. Hogy ki volt ő vagy hogy mit is keresett a söpredék közt – egy fiúnak sem ideje, sem helye nem volt arra, hogy leüljön és egy szigorú pillantást vessen a világban elfoglalt helyére.

S habár talán nem volt ínyére a dolog, képtelen volt nem észrevenni, hogy mikor egyenesen a saját túlélésére szorítkozott a kérdés, sokkal egyszerűbb volt az árral sodródni. Senki sem nevezte ezt megfutamodásnak; a többieket követni azért, hogy jól kijöjjenek egymással, pusztán a legjobb mód volt az életben maradásra ebben a megváltás semmi reményével nem kecsegtető purgatóriumban.

A fojtogató szorongás. A tagadásba temetett reménytelenség. A valóság zivatarának mocskos rétege vonta be a nyomornegyedet. Már ami Rikit illette, az utcák erkölcsi világképét – puszta lényegretöréssel – a következőképp tudta volna összefoglalni: Te takarítasz a saját szarod után.

Senki sem dédelgetett olyatén vágyakat, hogy a söpredék megvetett korcsaként végezze, ám ugyanakkor senki sem rendelkezett kellő akaraterővel és megfelelő eszközökkel ahhoz, hogy kimászhasson belőle.

A nyomornegyedben az emberi „méltóság” annyit ért, mint holmi olcsó sör. Mutasson bármi rokonszenvet az idegen, s a söpredék törvénye szívélyes válaszban részesíti. Csak hajítsa el mindazt, mi a személyes önérzetről alkotott halvány fogalomból megmaradt, s az illető máris a jó öreg szemétrevaló aljanéppé lesz. Ez volt a gond.

Riki még mindig válasz után kutatott. Mivel életben maradni volt az élet egyetlen általa ismert célja, felpécézte ősöreg sugármeghajtású motorját s olyan férfi módjára ülte meg, aki mit sem törődik azzal, hogy él-e vagy hal. Barátai körében egy extravagáns élvhajhászattal teli életet űzött. Minden ébren töltött percet területének kiterjesztésével töltött...

S minden éjjel préda után kutatott Midas vadászmezején.

Nagyjából mindegyik ugyanazt jelentette a számára. Kiszemelni az áldozatát és megfújni a hitelkártyát. Az idegei megfeszülése és szívének ütemes zakatolása közti teret megtöltő izgalom egyáltalán nem volt az egy hordó hamisított pián való elázáshoz fogható, mely mégcsak az előbbi közelébe sem érhetett.

Minden midasi éjszaka után izzott belül.

Addig, amíg képes volt magába gyűjteni majd kiengedni ezt a hevet, megtarthatta azt a mennyországot ott a szemei előtt – ám csak pörgesse túl magát, s az őt magávalragadó, fejvesztett szenvedély csak még elviselhetetlenebbé vált volna.

Aznap éjjel Szerencse asszony nagyon rá volt indulva, és Riki újra meg újra beletrafált, míg végül a zsebei tele nem voltak készpénzkártyákkal.

De mégis, valami hiányzott.

Miért volt képtelen, különösen ezen az éjszakán, vágyának szomját oltani? Nem volt semmi értelme. Nem képzelődött, nemcsak az érzékei játszottak vele. Midas még az egy kis szívástól rátörő, jóleső pezsgés ellenére sem keltette benne azt a heves szívdobogást. Más volt mint a jó öreg drog keltette mámor: csak egy elcsigázott lüktetés az agyában, mellyel nem tudott mit kezdeni.

Talán ezért volt az, hogy Guy megkockáztatta:

-  Jobb lenne, ha visszemennénk mielőtt még kifut a szerencsénk.

De figyelmeztetése süket fülekre talált.

-  Egy utolsó kör után.

-  Riki, a talaj kezd forróvá válni itt – mondta Guy biztosra véve, hogy nyerőszériájuk lassacskán előbb-utóbb véget ér.

Ennyit legalább még Riki is megértett. Arra, aki nem tudja mikor kell megállni, egy nagy rakás kellemetlenség vár.

-  Akkor mára legyen ennyi – folytatta Guy nehézkesen, olyasféleképp mint az, akinek egy ínyencfalattal több nyomja a gyomrát. – Mi lesz, ha a végén igazam van?

-  Én mondom neked, minden rendben lesz velem. Nem áll szándékomban épp most mindent elcseszni.

Fejében a közlekedési lámpa még mindig nem váltott pirosra.

-  Valószínűleg minden okés lesz vele – gondolta Guy. – Ha már eddig jutott...

Egy kívülálló talán alig értéleklte volna többre ezt a feltételezést holmi megérzésnél, de Riki addig még sosem játszotta ki rosszul a lapjait. Különben hogy lett volna képes egy Guardianból még két éve sem szabadult kölyök „Meleg Vájat”-ot, a nyomornegyed szabályokat nem ismerő harci övezetét az uralma alá hajtani?

Ezzel Riki átadta a még mindig vonakodó Guy-nak az addig megfújt kártyákat, majd mindegyik a maga útjára lépett. Riki természetesen nem kívánta megégetni a kezét a nagydobás utáni hajszában, ám jelenleg a belsejét mardosó éhség állt nyerésre. Most abbahagyni és egy ünneplő kefélés erejéig Guy-jal ágybabújni nem hűtené le a lázát. A belül lüktető űr eddig még sosem tapasztalt módon zokogott azután, hogy betölt-sék.

Ennek tudatára ébredvén, Riki újra meg újra önmagát gúnyolta. Még mindig ott volt – az állandó, fojtogató szomjúság- és bosszúságérzet, mely sosem hagyta magára őt. Túlságosan is ismerőssé vált a számára – mint valami barát, ki jóval tovább marad, mint ameddig szívesen látják.

Miért kínozták őt ezek az érzések ily erősen pont azon az éjszakán? Márpedig valamily okból kifolyólag így volt, s ezért az tűnt számára a legjobbnak, ha felpörgeti magát egész a maximumra, míg végre ki nem égnek belőle.

Ő épp megteszi.

A kiszemelt vad tipikus turistának látszott: elragadtatástól ragyogó arc, izgatottásgtól kipirult orcák, előre-hátra ugráló tekintet miközben tovasiet. Midastól megrészegülve, a mérgezett levegőtől összezavarodottan, nyílt célpont volt bármely oldalról jövő támadás számára.

Oly egyszerűvé tették. Nincs olyan érzésed mintha csak azt kérné, hogy valaki lakomájává válhasson?

A könnyelmű gondolatok gyorsan tetté váltak. Riki az előtte haladó prédáéhoz igazította a lépteit, kényelmes távolságot tartva kettejük közt. Mint mindig, fejben egy könnyű ritmust tartott fenn és mérte az időt...

Lazán megközelítette a férfit...

S akkor az a lelkének minden szegletét megtöltő, megfoghatatlan és mámorító gyönyör pillanata...

Hirtelen...

Hátulról valaki megragadta a csuklóját úgy, mintha satuba fogta volna.

-  A francba! – dermedt meg Riki abban a pillanatban.

Mi... mi a fene...?

Látása elhomályosult. Egy pillanat leírhatatlan pánik. Nem. Nem lehetséges. Nem lehetséges, hogy elcseszte! Legeslegelső alkalommal kóstolt bele az igazi félelmbe.

-  Nulla pont a stílusért. Nem vagyok lenyűgözve – döfött egy jéghideg hang Riki tudatába, mintha maga lett volna ama félelem megtestesülése.

A francba!

Ösztönösen elszorult a torka. Légcsövében lélegzete görcsökben rekedt meg, s testének minden szőrszála égnek állt. Ez rosszat jelentett... nagyon rosszat. Tényleg elbarmolta. Elméjében önmagának tett szemrehányás szavai visszhangzottak, látása vörösben lüktetett. Gerincoszlopa mentén izmai megfeszültek. Képtelen volt megmozdulni.

Csak állt ott.

Mintha hipotermiába zuhant volna, nyelve hegye remegett. Képtelen volt fogaink vacogását megfékezni.

Képtelen volt abbahagyni a reszketést.

Páratlanul hevesen kalapáló szívverése valamifajta varázslatba fogta őt. A jobb csuklójába vájó ujjak ereje biztos jele volt annak, hogy Riki rácseszett, s nem volt menekvés.

-  A picsába – csikorgatta hátsó fogait. Jó nagy és jó komoly szarban volt.

S ez mégcsak a dolgok fele sem volt. Mivel átkozottul tiszta fogalma volt róla, hogy mily poklot is tartogat a jövő a számára, Riki figyelmét halántékának szüntelen hasogatása vonta magára kérlelhetetlenül.

Most mi legyen?

Szíve azzal fenyegetett, hogy egyenesen kiugrik a mellkasából. Mialatt kétségbesetten próbálta összeszedni szétszórt gondolatait, cipőjét bámulta és rákényszerítette a pulzusát, hogy lassítson.

Színleljen értetlenséget? Játssza a mókás bolondot? Átkozottul szerencsés volt: egy hitelkártya sem volt nála. Még ki tudta magát hámozni a helyzetből. A karját képtelen lett volna kirántani a szorításból, de tennie kellett valamit, máskülönben egyenesen mehet a pokolba.

Agyának minden idegsejtjét megfeszítette. Ebben a pillanatban. Mi lett volna a legcélravezetőbb ebben a pillanatban?

Miközben gondolataiba merült, valaki egy teljesen más hangszínnel kiáltott fel mögötte:

-  Hé! Mit művelsz? Mozogj, különben elkésünk!

-  Ki a fészkes fene ez? – kérdezte egy másik hang gyanakvóan, majd durván megragadva Riki fülcimpáját gúnyosan kiköpött. – Nincs SzHM-je. Korcs, mi?

-  Biztos, hogy a Midasi Bűnellenes Testülettől van – gondolta Riki, s annál inkább lakatot tett a szájára.

Itt Midasban személyi azonosító helyett minden várospolgár egy, a fülcimpája mögé beültetett, öt milliméter nagyságú biochipet viselt, melynek Személyi Hozzáférési Memória (SzHM) volt a neve. A férfiak a bal cimpájukon, a nők a jobbon.

Ezek az apró kis szerkezetek kor szerint színkódolva voltak, s az illető minden egyéni fizikai jellegét rögzítették egészen a DNS-éig. Egy olyan rendszer létrehozatala, mely az egész népességet volt hivatott kezelni, egy, az emberek viselkedését figyelemreméltó precízitással irányítása alá vonó rendszert is eredményezett.

Törvény tiltotta a zónák közti átjárást és a kiszabott területeken kívüli mozgást. Röviden, a „Zein” néven közismert szigorú kasztrendszer vált láthatatlan kényszerzubbonyukká.

Bárkit, aki megszegte a szabályokat és azt forralta, hogy engedély nélkül „kívülre” szökik, azon nyomban kivégzett volna egy, az SzHM-be épített személyre szabott vírus. A rendőrség csak az ügy végeztével vette volna a fáradtságot, hogy beleavatkozzon.

Ez kétségtelenül a Ceres Incidens által tanított lecke következménye s a miatta született abszurditások egy példája volt. A midasi polgárok béklyóba kötött szabadságához viszonyítva – kiknek jogviszonya az SzHM által volt meghatározva –, a Rikihez és haverjaihoz hasonló szemétrevaló korcsok akadálytalanul megengedhették maguknak azt a perverz ellentmondásosságot, hogy megszorítások nélkül parádéznak keresztül Midason.

A józan ész úgy kívánta volna, hogy bárkit, aki nem rendelkezett SzHM-mel ne midasi polgárként, hanem látogatóként vagy nyaralóként azonosítsanak. Ámde, mégha Midas polgárai nagyjából-egészéből hasonlóan is öltözködtek, egy városban ahol a ruha teszi az embert, Rikiről egyértelműen lesírt – bármilyen kedvező megvilágításban is nézzük –, hogy a szomszédos város korcsa nem pedig luxusnyaraláson lévő turista volt.

A nyomornegyedbeliek kétségkívül a Midasi Bűnellenes Testületben látták igazi ellenségüket. Mikor már minden kötél szakadt a ceresi korcsok és a midasi polgárok közt, ők még a Feketezubbonyosoknál is rettenetesebbek voltak. Rendfenntartási metódusuk bármennyire is szabadtörvényű volt, míg a korcsokat nem érték tetten, a Feketezubbonyosok egyszerűen csak kikergették őket a városból.

A Bűnellenes Testület más volt. Ezeknek a dögöknek, kik azért jönnek Midasba, hogy felcsipegessék az asztalunkról a maradékokat, egyszer s mindenkorra pusztulniuk kell. Ezzel a fanatizmussal hitvallásuk gyanánt, izzó és groteszk kitartással fogtak bele a simán „korcsvadászat”-ként ismert tisztogatási eljárásukba. Mégha csak az is volt a bűne hogy az utcán végigsétált, a személyazonosságát kiszivárogni hagyó korcs könnyen azon kaphatta magát, hogy kivonták a forgalomból és egy sötét mellékutcában pépesre verték.

Természetesen Ceres lakosai nem voltak hajlandóak csakúgy lenyelni az igazságtalan bánásmódot, s gyakran visszaadták a kölcsönt, véres fogvicsorgatás után csörtetve vissza a nyomornegyedbe.

Ám kizárólag az SzHM chipjük által megszabott láthatatlan korlátok miatt, sem a Bűnellenes Testület, sem a rendőrség nem üldözte volna zsákmányát egy határvonalon túli területen; már ami Ceres lakóit illette, szerintük ezt amazok saját érdekükben csinálták: Csak fél lábukat tegyék be Ceresbe azok a szemetek, s az lesz az utolsó alkalom, hogy bárki is hallott felőlük. Már annak a gondolata is, hogy a mi felséges söpredékbeli levegőnk a bőrük alá férkőzik és elrohasztja az agyukat kővé dermeszti őket.

Mindezt egyenlő mértékű szarkazmussal és öngúnnyal mondták. Bármit is állítottak Midas polgárairól, hogy azok mennyire ócsárolták és lenézték őket, voltak pillanatok mikor sivár életük rideg valósága az arcukba vágott s ennek létezését nekik el kellett ismerniük.

Természetesen ami Rikit illette, a Bűnellenes Testület vagy a Feketezubbonyosok bármelyike is legyen, kétségkívül gondoskodni fog róla, hogy ő megbánja amiért eltolta és rajtakapták.

-  Ti menjetek előre nélkülem.

-  Nekem teljesen mindegy, de...

-  Elég gyorsan végezni fogok itt.

-  Nem kéne bármely utcán fölszedett, érdekes hulladékra ráharapnod.

-  Nincs is rá időm.

-  Nos ezt jó tudni, de...

Lenézően és arrogánsan, a párbeszéd oda-vissza zajlott Riki feje fölött mintha ő ott se lett volna. Mély undor érzete vett hirtelen erőt rajta, egy szeme mögötti erőszakos lüktetés, mely pillanatnyilag elfeledtette vele, hogy hol is van.

Felemelte a tekintetét – s ott volt előtte egy gyönyörűséges aranyhajazat buja hulláma, mely egy épp ugyanannyira gyönyörűséges arcot keretezett. Amint ez rögzült az agyában...

Ez nem lehet. Egy Blondie?

Rikit néma döbbenet járta át, s nyelt egy nagyot. Még sosem találkozott ily közelről Blondie-val, Tanagura krémjének krémjével.

Hogy kerül ide egy Blondie?

De ott volt.

Mégis mit keresne egy Blondie egy olyan helyen mint ez?

Ám tagadhatatlanul volt mit.

A helyzet gyorsan túlnőtt képességein, hogy kiderítse mindennek okát, így Riki csak néma megrökönyödéssel állt ott. A szoborszerű, aranyhajú férfi elsöprő fellépése a mások egyetlen pillantással történő rendreutasításában való jártasságról árulkodott. Riki meglepett reakcióját abszolúte figyelembe sem vette.

Nem, épp ellenkezőleg. Tekintete villanása arra utalt, hogy ennek a söpredékbeli korcsnak a jelenléte a látósugarában szennyezte a kilátást.

-  Akkor én mennék is.

Riki pislantás nélkül figyelte ahogy a Blondie elfordult és beleveszett a tömegbe. Hosszan fújta ki a tüdejében visszatartott levegőt, s úgy érezte, hogy az őt körbefogó pillantások a feje mélyébe fúrnak. Most először tényleg tudta. Tekintetek tömkelegét érezte magán és tudta, hogy ez több volt egyszerű balszerencsénél. Kicseszettül elbaszta. Húzódzkodva pillantott fel a férfira, akivel annakelőtte a Blondie oly fesztelenül társalgott – a férfira, aki Riki kezét a háta mögé szorítva tartotta.

-  Ez most vicc? – siklottak ki gondolatai a semmibe.

Fogvatartója egy jó fejjel magasabb volt nála, ha nem többel; parancsoló magasságból bámult le Rikire. Ahhoz a Blondie-hoz viszonyítva, aki az előbb hagyta ott őket, az ő arcának szépségéből semmi nem hiányzott: esztétikai tökély volt, melyet szavak egyedül képtelenek lettek volna leírni.

Megfoghatatlan vonzereje majdnem ösztönös félelmet ébresztett Rikiben. Egy oly hibátlan és könyörtelen megjelenés, s oly mély értelemre valló, hogy az „elit” szó tökéletesen ráillett. Volt benne valamifajta érzéketlenség – ha nem kegyetlenség –, ami áramütésként futott át Rikin.

Felsőbbrendű tekintélyét hirdető buja aranyhajával együtt oly gyönyörűséges volt, hogy az ember önkéntelenül is meghajlásra kényszerült előtte. S így ott állt a Szépség egy istene, mely az arrogancia hétköznapi definícióját felülmúló méltóság mélységes érzetét árasztotta magából.

Ott állt Iason Mink.

-  Ha ez valamiféle általad játszott játék, jobb lenne ha abbahagynád. Egynap komoly bajba fogsz kerülni miatta.

A fagyos hang éles ellentmondásban állt a Riki csuklóit szorongató ujjakkal. A rendkívülien világos, higgadt és kristálytiszta hangnem, mely holmi dorgáló és feddő szándéknál jóval többre utaló burkolt célzással volt átitatva, minden elképzelhető úton-módon kihozta Rikit a sodrából.

-  Ja, akkor most hagyd, hogy menjek is a fenébe, okés?

Az őket figyelők falából azonnal éles kritika és megdöbbenéssel kevert gúnyos nevetés heves rohama tört fel.

-  Ki ez a féleszű?

-  Mekkora hülye az olyan, aki nem ismeri fel ha egy tanagurai Blondie-t lát?

-  Van vér a kölyök pucájában, hogy így kikezd egy Blondie-val.

Figyelmen kívül hagyva a körülötte zajló csevejt Riki felnézett Iasonra, tekintete az elszántság kihívó élével és határozott pimaszsággal volt tele. Saját rosszfiúságával kérkedve beszélt, hangját undor és dac hatotta át:

-  Ha kibaszottul van időd arra, hogy prédikációt tarts nekem, akkor már azt inkább a zsaruktól hallanám.

Egy végtelenül rövid pillanatra a Blondie máskülönben rendíthetetlen kék szeme hajszálnyit összeszűkült.

Ez az ő műveltek seggét csókolgatni képtelen, hírhedten becstelen korcs természetének eredménye lett volna? Vagy azé a makacs eltökéltségé, mely a Bison vezéreként jellemezte? Egy söpredékbeli korcsnak a büszkeségén kívül nem volt mit veszítenie. Riki tudta, hogy nem kéne kihívnia maga ellen a férfit, hogy nem kéne azt az utcagyereket játszania, aki volt – ám ennek ellenére merően nézte a Blondie-t.

Legyen amaz akármi urasága, ám ha ő beadja a derekát a nyomásnak és elfordítja a tekintetét, akkor ki is heréli magát. A nyomornegyedben egy ilyen látszólag jelentéktelen engedmény miatt egyemberként vetnék rá magukat, s az általa addig kivívott bármilyen tisztelet mindörökre a semmibe veszne.

Habár ennek a szélsőségesen ellenséges érzületnek Midashoz semmi köze nem volt, a lelkét bepiszkító mocskot nem lehetett oly egyszerűen lemosni. Mégha egy tanagurai Blondie is állt vele szemben, Rikinek nem állt szándékában térdre borulni előtte és a talpát nyalni.

Értelmetlen büszkeség, mondanák rá sokan; ám őt fikarcnyit sem érdekelte, hogy mások mit gondolnak róla. Önérzetének ez az oldala igazán tántoríthatatlan volt.

S míg elítélte Riki arcátlan ostobaságát, hogy az mit sem törődve az illető kilétével bárkire ráacsargott, Iason nem tudta könnyedén venni ezt a kölyköt, ki oly vakmerően vicsorgatta a fogát és borzolta a taraját egy Blondie-ra. Sőt, felvont szemöldökkel így szólt:

-  Fogd vissza magad. Vigyázz, nehogy újra megtörténjen.

Ezzel a búcsú visszavágással elfordult és faképnél hagyta a fiút.

-  Mi a fene? – csúszott ki Riki száján, kin az a váratlan érzés uralkodott el, hogy a férfi egyszerűen elsétált a kihívás elől. A ridegség, mellyel elbocsájtották csak mégjobban felbosszantotta.

Döbbenten meredt Iason hátára. Attól a Blondie-tól eltérően, ki pár perccel korábban ment el, az ő torkát valami különös megalázottság és szomjazó éhség égették. A nyelvét harapdálva figyelni amint Iason – minden kegyetlen közömbösségébe beburkolózva – otthagyja, az egész incidenst holmi jelentéktelen nézeteltéréssé változtatta. A végén majd nem jelent semmit.

Kellett valami oka lennie annak, hogy így alakult... több kellett hogy legyen a jószerencse egy egyszerű fuvallatánál. S mégis, ez a fellengzős Blondie nagylelkűen annyival elintézi, hogy vigyázzon magára és menjen haza.

Ebben az esetben a legbölcsebb az lett volna, ha gyorsan megpenderedik és minél hamarabb lelép mielőtt az meggondolja magát, de Riki nem ezt tette. Ilyet nem tehetett. Iason haja csillámlott a sötétben s lassanként kikerülni készült a látóteréből. Mintha valami láthtatatlan erővel hadakozna, Riki haladásra kényszerítve magát tett egy lépést.

Lábai ezután már nem álltak meg: dühösen belevetette magát a sötétbe. Tudatának egyetlen gondolata az volt, hogy Iason alakját ne veszítse szem elől; azt nem tudhatta, hogy ezzel az első lépést teszi esetleges végzete, egy kijárat nélküli labirintus, a vágy, a bukás, a megrészegülés és a szégyen futóhomokja felé.

Riki üldözőbe vette Iasont. Alsóajkát keményen beharapta és égő tekintetét maga elé függesztette.

Nem fogok Tanagura valami elitjének adósa maradni! – volt az egyetlen gondolat, mely keresztülsiklott az agyán.

Az előbb iszonyatosan melléfogott, fájdalmasan. S hálás volt – valamint szíve mélyéig megkönnyebbült –, amiért nem a rendőrség karjaiban kötött ki. De nem ez volt az, ami az agytekervényeit foglalkoztatta.

Egy Tanagura fölött uralkodó Blondie jót cselekedett egy söpredékbeli korccsal – minden viszonzás nélkül –, s ami még rosszabb, mindezt úgy, mintha valami cinikus rászedés része lett volna. De Riki nem nevetett; ajka csak egy grimaszba rándult.

Te takarítasz a saját szarod után.

Az alja söpredék közt élve ez volt Riki személyes önérzetének egyetlen lényege. És akkor csakúgy hirtelen jön ez a teljesen kéretlen jótett. Bizonyos értelemben véve, túl nagy elvárás lett volna a nyomornegyed farkastörvényekre épülő, elferdült mentalitásával szemben, hogy minden további nélkül csakúgy elfogadja.

Nem. Riki már akkor próbára tette, hogy büszkesége meddig terjed, mikor a valóságtól egy fényévnyire, Guardian kertecébe zárva élt, s arra jutott, hogy ezt az egy oldalát képtelen lett volna feladni. De vajon miért? Hogy lehet az, hogy egy ilyesfajta meggyőződés ennyire gyökeret vert a fejében?

Riki maga sem lett volna képes ennek okát adni. Csak azt tudta, hogy még túl fiatal volt ahhoz, hogy csakúgy némán lenyelje a hasonlóan félvállról odavetett megaláztatásokat – s ez is összhangban volt rendkívüli önérzetével.

Ám az talán még fontosabb volt, hogy fogalma sem volt arról, mit is jelentett egy „tanagurai Blondie” az olyan ember számára, mint ő. Forró fejében a leghalványabb elképzelése sem volt az árról, melyet jelenlegi tetteiért a jövőben majd fizetnie kell, s arról hogy mi mindent fog megbánni.

Csak az aranynak azt a csillogását látta maga előtt: Iason aranyhaja valami olyasfajta erőt szimbolizálhatott, melyet Riki nem volt képes megérteni, ám így egyszerű volt a férfit nyomon követni. Bármerre is menjen, az emberóceán szétnyílt Iason előtt s arcának szépsége egytől-egyig mindenkit rabulejtett.

Ahogy egy pillanatra megtorpanva visszapillantottak a hátuk mögé, elbűvölte őket. Majd rádöbbenvén arra, hogy mily híres tanagurai Blondie is volt ő, megintcsak nem jutottak levegőhöz. Iason lényének vad kecsességbe és fennköltségbe burkolt erőteljes kisugárzása olyan volt, mintha egy istenség jelenlétében lettek volna; annyira, hogy a bámészkodók majdnem engedtek a hajlandóságnak, hogy térdre vessék magukat előtte.

A vigadozó sokaság pillantásainak kereszttüzében Riki egy hajszálnyit sem lassított. Kinyúlt és megragadta a Blondie karját, aztán kifulladva megszólalt:

-  Hé, várj már!

A tiltakozás kórusa egyszerre tört fel, irigységgel és megvetéssel hatva át.

-  Mi ütött ebbe a kölyökbe?

-  Ki a fene ez?

-  Ja, így beszélni egy Blondie-val! Mégis mit hisz magáról ez a taknyos hogy ki ő?

Iasont cseppet sem látszott zavarni az őt körülvevő felbolydulás. Sem nem tett Rikinek szemrehányást annak arcátlansága miatt. Nem szólt. Egyedül szemének jeges tekintete – mely a korábbinál jópár fokkal hidegebb volt – kérdezte „Mit akarsz?”.

-  Most mi az állás? Hogy csak úgy elengedsz – förmedt Riki félelem nélkül a férfi arcába.

Iason fagyos, higgadt hanghordozása hajszálnyit sem ingott meg:

-  Merő szeszélyből tettem.

Ám Iason hozzáállása Riki idegeire ment, aki a nemtetszéstől összevonta a szemöldökét. Az összesűrűsödő szánalom, a több mint nyilvánvaló megvetés – a gyomra émelygett tőle. Nem volt logika abban, ahogy reagált: válasza egy fegyelmezetlen, galeribandázó utcakölyök ösztönös reakciója volt.

-  Én nem maradok adósa senkinek semmivel. Főleg egy olyan nagydobás elitnek, mint te. Ez nem fog megtörténni.

-  Ó, valóban? Szóval a hobbijaid közé tartozna, hogy kifogást találsz a szívességekben?

-  Te szemét állat! – gondolta magában Riki, s ahogy visszabámult Iasonra önkéntelenül is megcsikorgatta a fogát.

-  Mondanék neked valamit – adta a férfi tudtára állának egy szemtelen oldalra rándításával.

Iason nem válaszolt, de mikor Riki mogorvának mondható állapotban épp nekiállt volna elszivárogni, hihetetlenmód és még mindig némán, a Blondie hozzáigazította mellette a lépteit. Félig kétségbeesésből, Riki ajánlatot tett egy tanagurai elitnek s az válaszolt.

Most komolyan gondolja?

Riki tette az ajánlatot, s most hogy Iason követte, átkait le kellett nyelnie és meg kellett keményítenie az arckifejezését. Talán – de csak talán – tudta, hogy ezúttal túl messzire ment, ám képtelen volt megfékezni magát.

Mégha akartak is volna valamit mondani, a köztük lévő űr mindent magába nyelt.